Gé & Lily

-Beszélgetni? -vontam fel a szemöldököm, miközben ujjaimmal némileg rendbe hozva zilált hajzuhatagom leengedtem a lábaim, és félig felé fordultam. Be kell, hogy valljam, felkeltette az érdeklődésem. Igyekeztem leplezni kíváncsiságom, és nem telibe végignézni rajta, de valószínűleg ez nem sikerült olyan jól. Úgy nézett rám, mintha pontosan tudná mit csinálok, mintha tudná, hogy a végigmérésével akarok valamiféle információhoz jutni. Fiatalnak tűnt, bár tudtam, ez egy angyalnál nem jelent sokat. Ha nem láttam volna micsoda, egészen jóképűnek, sőt mi több, barátságosnak tituláltam volna. Így viszont? A kétely és bizalmatlanság nem csillapodott bennem.
-Az apám küldött? Mert nem tudom elképzelni milyen más okból akarna egy angyal épp velem beszélgetni...-szegeztem neki nyíltan a kérdést. Jól tudtam, hogy apám mit akar...felnevelt, sokáig élt anyám mellett, így most már visszavágyik a mennybe. Talán újra felkereste a régi barátait, és utánam küldte ezt a srácot, hátha ő majd képes lesz rávenni arra, hogy ne kételkedjek tovább Isten igazságában? Vagy egyszerűen csak aggódik, amiért ez a második napja annak, hogy nem mentem haza?
Könnyű lett volna elszállni, magam mögött hagyni mindent, a szüleimet, a bátyámat és ezt a srácot. Csendre vágytam, távolságra, szabadságra...kár, hogy Isten elől nem lehet elbújni, bárhová is mennék, mindenhol utolérnének. Hamar el is vetettem magamban a menekülés opcióját. Reméltem, ha itt maradok, és csak a férfi szavaira figyelek, egy időre elfelejtem azt a szörnyűséget, amit megtudtam a tulajdon testvéremről.
-Ki vagy te és hogy ismerted apám? -ismételtem meg gépiesen a kérdéseit. Kíváncsi voltam rá, komolyan, de bármennyire is erőteljesen próbáltam, bármennyire is koncentráltam, nem tudtam kiverni a fejemből a jelenetet, amiben a bátyám és egy angyal megölése egyszerre szerepeltek.
-Apám visszamenne a mennybe. Tudsz erről valamit? -tereltem el a figyelmem Chrisről egy újabb, az idegenhez intézett kérdéssel. Szeretem az apám, és nem akarom őt elveszíteni. Ő úgy gondolja már felnevelt, de...sosem éreztem még magam annyira védtelen gyermeknek, mint most.
Felnéztem az égre, mintha csak átkot akarnék szórni az ott élőkre, majd visszafordítottam a fejem, hogy a mellettem ülő arcát fixírozva kiolvashassak valamit annak rezdüléseiből.

Gé & Lily

Minél jobban elakartam vonatkoztatni a tegnap történtektől, annál élesebben kezdtek villogni a jelenetek a fejemben. Naiv dolog azt feltételezni, hogy sokan foglalkoznának velem, mégis úgy éreztem, mintha az egész világ, ég és föld összeesküdött volna ellenem. Nem vagyok egy tipikus drámakirálynő, ahogy olyan sem, aki látványosan szenved, vagy magára veszi a világ összes fájdalmát, ezért is jöttem el otthonról elég időt hagyva magamnak arra, hogy átgondoljak mindent.
Mikor szemembe tűnt a katedrálisnál lévő angyal sziluettje rögtön arra gondoltam, hogy jobb lenne visszafordulni, és egész más úti célt keresni magamnak. Végül úgy döntöttem nem hazudtolom meg magam azzal, hogy kvázi elmenekülök, ezért egyenesen a férfi irányába repültem, hogy kikerülve őt megpróbáljak helyet foglalni egy szimpatikusnak tűnő szobrocskán. Nem voltam gyors, így könnyedén elém kerülhetett, hogy épp amellett a hely mellett álljon meg, amit én is kinéztem magamnak. Küldtem felé néhány szúrós pillantást, és pár előre intézett szárnycsapás segítségével karba tett kézzel lebegtem előtte.
-Köszönöm. -vetettem oda közönyösen, majd odalibbentem, hogy összehúzott szárnyakkal helyet foglalhassak. Felhúztam a lábaim, kezeim átkulcsoltam rajtuk, és állam a térdeimre helyeztem. Nem szóltam egy szót sem, csak bámultam magam elé. Néhány másodperc erejéig átfutott az agyamon, hogy is nézhetek ki, valószínűleg, mint egy csapzott, szökött madárka. Ha nem éreztem volna azt a mérhetetlen űrt a mellkasomban, és nem lettem volna ennyire tanácstalan valószínűleg megmosolyogtatott volna ez a gondolat, de így...csak néztem a lassan mozgó felhőket, amik olykor olykor úgy tűnt keresztezik egymás útjait.
-Szeretem az őszt. -fűztem hozzá ennyit továbbra is a távolt pásztázva. Megfordult a fejemben, hogy el kéne tűnnöm, hogy valóban magam lehessek és eldönthessem mitévő legyek, de a szárnyaim olyannyira fáradtak voltak, hogy féltem, ha elindulok rövid úton a forgalom közepén találom magam széttrancsírozva, mint egy repülni nem tudó kis madárfióka. Ezt nem akartam megkockáztatni.
Már épp kezdtem örülni, hogy az angyal ezzel letudta a csevegést, és rájött, hogy nem vagyok ma túl felemelő társaság, mikor olyat mondott, amire, ha akartam volna sem tudtam volna nem fölkapni a fejem. Gyanakvóan tekintettem rá és vizsgáltam meg arcvonásait, hogy apám személyleírásaiból be tudom e azonosítani. Hát, nem sikerült...
-Mit akarsz? -tettem fel a szinte zsigerből jövő kérdést. Őszintén? Nem nagyon hiszek a véletlenekben, ahogy abban sem, hogy egy nyilvánvalóan a kilétemet ismerő angyal és én egy időben, egy helyen vagyunk.

Gé & Lily

Próbáltam csak a repülésre összpontosítani. Nem volt pontos úti célom, egyetlen dolgot akartam: felejteni. Nem mentem haza múlt éjjel. Képtelen lettem volna a szüleim elé állni. Én csak...megakartam lepni Christ azzal, hogy suli után beugrom hozzá. Előbb akartam odaérni, mint ő, ezért úgy döntöttem repülök, és az erkélyen keresztül megyek be. Mivel ő maga adott kulcsot, nem jelentett volna gondot kimagyarázni, hogy mit is keresek a tetőtéri luxuslakosztályban. Chris jól menő ügyvéd, ezért megengedhette magának a csodaszép otthont. Már csak ezért is imádtam nála lenni, azzal együtt persze, hogy minden idő, amit együtt töltöttünk értékes kincs volt a számomra. Egy dolgot viszont nem kalkuláltam bele a nagy tervbe : mi van, ha nem csak nekem vannak súlyos titkaim?
Fogalmam sincs mennyi időt töltöttem a levegőben. Éjszaka a város utcáit jártam, úgy éreztem sehol nincs maradásom. A gondolataim csapongtak, az egyetlen megoldásnak a repülést láttam, hát felszálltam a magasba. Próbáltam kiszellőztetni a fejem, de semmi értelme nem volt. Éreztem, ahogy a testemből száll ki az energia, a szárnyaim kezdtek megfáradni mégsem szálltam le. A sötétben már kisírtam magam, így a sós fájdalomnak már csak nyomai voltak láthatóak a szemeimben. Nem bírtam magamhoz térni, belül még mindig abban reménykedtem, hogy csak álmodom, perceken belül felébreszt az éjjeliszekrényemen lévő vekker, és annyi gondom lesz a nap folyamán, hogy bemenjek az óráimra. Többször is megcsíptem magam a legjobbakat remélve, de semmi nem történt. Ugyanaz a rideg valóság vett körül, mint ami akkor, amikor ijedten, dühösen, kétségbeesetten szálltam el Chris erkélyéről. Az agyam feldolgozta az információt, de a szívem  nem volt rá képes. Az nem lehet, hogy az ÉN bátyám vadász legyen, valaki, akitől a szüleim egész életemben óvtak. Most már tudom, miért kérte, hogy mindig jelentsem be, ha nála akarok tölteni egy kis időt, félt, hogy kiderül a kis titka, a titok, ami annyira megtörte. Ügyvéd...na persze. Épp csak azt felejtette el megemlíteni, hogy a bűnösök védelme mellett hobbiból angyalokat öl a lakásában. Hogy is mondják ezt? Rosszkor rossz helyen.
Úgy éreztem muszáj megpihennem, a szárnyaim kezdték felmondani a szolgálatot, ami  nem csoda, ennyi repülés, agyalás, és mászkálás után. A Szent Patrik katedrális felé vettem az irányt. Lelassítottam, mikor feltűnt, hogy nem csak engem vonzz a magasztos épület. Elhúztam a szám. Angyal...Biztos voltam benne, ugyanis apám azt mondta, hogy ha Nephilim van a közelemben, akkor valamiféle kellemes bizsergést kellene éreznem, most viszont ez elmaradt. Pontosan tudtam, hogy a mennyeiek hogyan vélekednek a magamfajtáról, ezért elgondolkodtam azon, hogy tovább menjek e, végül úgy döntöttem nem hátrálok meg. Néhány méterre az angyaltól megtorpantam, pár másodpercig elidőzött rajta a tekintetem, de mutatva, hogy nem akarok bajt inkább csak kikerültem, hogy egy vízköpőn foglalhassak helyet. Fáradt voltam, csalódott, dühös és tanácstalan, az utolsó dolog, ami most hiányzott, az egy "telivér" undor teljes pillantása volt.