Alexa & Azura

- Nagyon kedves vagy. - jelentem ki tátott szájjal. Pár pillanatig őszinte, már-már sértő csodálattal nézek a segítőkész lányra. Emberek között manapság rettentő ritka az ilyen jószívű teremtés, aki egyáltalán észre veszi és kiszagolja a segítségre szoruló embereket, ráadásul fel is ajánlja a támogatását. Angyalokhoz méltó cselekedet az ilyen, a földön élő, mindenféle természetfelettitől távol álló személyek csábításba esnek, gyakran rosszindulatúak, áskálódnak, ármánykodnak, pletykálnak és becstelenek. Így ez szóljon mentségemként, hiszen semmiképp sem ezt a lány akarom megbántani túlzott meglepettségemmel, csupán az döbbent meg, hogy még akad ilyen különleges személy, aki képes az önfeláldozásra és segítségnyújtásra.
Rápillantok kinyújtott kezére, majd vissza az arcára. Kedves és kissé óvatos tekintete alatt ártatlan mosoly húzódik, sehol döbbent félelem vagy egyéb hasonló érzelem, amiből arra merek következtetni, hogy nem látta sérült szárnyam, amit éppen az előbb tüntettem el. Hatalmas kő esik le a szívemről és végre fellélegezhettem, hogy nem kell üres magyarázkodásokkal traktálnom szerencsétlen ember agyát. Utáltam az ilyeneket. Olyan információkat beletölteni mások fejébe, amikről ők is tudják, hogy hamisak, de egy idő után már annyiszor hallják, olyan talpraesett, kész, bizonyított érvekkel és olyan befolyásolhatóak, hogy maguk is elhiszik a hazugságot. Valahogy így működik a politikai is.
- Köszönöm. - motyogom és elfogadom a felkínált segítséget.
Talpra állás közben próbálom felmérni a sérüléseim súlyosságát. Nem nagy ügy, egész ügyesen estem, csak a hátamban érzek egy nehezen elviselhető, szúró fájdalmat, de semmi vész.
- Nem vagyok én olyan ijedős. - mosolygok rá, miközben megpróbálok kiegyenesedni, ami egyáltalán nem jó ötlet, így egy hangos szisszenés után vállamat lehorgasztva görnyedt háttal állok. - És akkora bajban sem vagyok, de jobb lesz ha kezelésbe veszem a hátam. - motyogok keserűen, de mosolyogva. Komolyan csak én lehetek ilyen szerencsétlen az egész világon? Több milliárd személy van, aki sokkal jobban megérdemelt volna ekkora kicseszést a sorstól és mégis én kapom. Talán ez a büntetésem, amiért nem tettem semmit, azon kívül, hogy a szívem teljesen irányíthatatlanná vált felettem és olyanokat kezdett el érezni, amik felett az én hatalmam már csorbát szenvedett? Vajon kinek lenne hatalma megmásítani a szív által alkotott érzelmeket? Van egyáltalán olyan hatalom? Isten képes lenne rá? Vagy még ő sem? Esetleg Erina?
Egy vonallá préseltem ajkaim, mintha így is azt akarnám kifejezni, hogy én bizony egy árva szót sem fogok erről az egészről Erinának mondani. Szent ég, micsoda botrány lenne, vagy nem?! Bár az időjárás irányítása helyett a jövőbelátás képességét kaptam volna. Azzal képes lettem volna megjósolni, hogy mit kapnék, ha közölném fogadott nővéremmel, uralkodómmal a legsötétebb, szégyellt titkomat.
- Azura vagyok. - mosolygok vissza. - Nagyon örülök, hogy találkoztunk, Alexandra! Komolyan! - mondom őszintén. Hiába sablonos szöveg, hiába nem, jelen pillanatban ez volt a legértelmesebb és legvalódibb mondat, amit csak kiejthettem a számon. Tényleg furcsa öröm kerített hatalmába és bizony még mindig társult mellé az a meglepettség. Mindig örülök, ha látok egy még ártatlan, kedves, jóindulatú embert, akit nem kötnek csábítások, ármánykodások a rossz oldalhoz.

Alexa & Azura

Hatalmas zűrzavarral a fejemben rohanok keresztül a palota csarnokán. A cipőm kopogása visszhangzik a magas falakról és a térdemig érő, rakott szoknyám lobom gyors haladásom következtében. Az érzéseim háborúznak bennem az ésszerű érvekkel és még nem látni, hogy ki áll nyerésre, az azonban biztos, hogy én itt csak veszíthetek. Vágy, izgatottság, düh, kétségbeesettség. Miért ilyen nehéz angyalnak lenni? Az emberek persze teljesen gondtalannak és tehermentesnek gondolnak minket, miközben sápítóznak a saját bajukon, ami sosem nőtt még akkorára, mint az enyém. Szorító gombóc a torkomban, többtonnás kő a mellkasomon és a gyomorszaggató szörnyeteg a bensőmben újra és újra azt az elméletet váltja ki belőlem, hogy soha senkinek nem volt még ekkora fájdalma.
Szerencsére egy lélek sem tartózkodik a csarnokban és, mikor kilépek a nagy fehér kapun sem találkozok senkivel. Az érzéseim elbújtatásában sosem jeleskedtem. Mosolyt csalni az arcomra, miközben belül szét vet az ideg, még egyszer sem sikerült, de rajta vagyok! Ha most szembejönne velem valaki és rám nézne, valószínűleg a világ összes kínját látná két, apró szememben, nekem pedig sem a kíváncsiskodó kérdésekhez, sem a szánakozó tekintetekre nincs szükségem.
Alig tartózkodtam öt percet a mennyben, már el is felejtettem, miért szálltam fel hirtelen, de nem bírtam sokáig megmaradni itt. A szívem lehúz a földre, mintha a létezne a Földön egy olyan mágnes, amit csak az én botor szívem érez. Ez a mágnes pedig, szégyenszemre egy emberben van elrejtve. Még magamnak sem vallom be, hogy újfent, azért szállok lefelé, mert képtelen vagyok még két percet elviselni a látványa, kedves mosolya nélkül. Azt mesélem be szabálytartó, szigorú énemnek, hogy őrangyala lévén kötelességem minden másodpercben a közelében lennem és vigyáznom minden lélegzetére.
Elmélkedésemből egy apró légörvény rángat ki, ami nagyon váratlanul ér. Hozzá vagyok szokva az ilyenekhez, hiszen mindennapos a repkedés ilyen időben is, de ha a figyelmem elterelődik, nem tudom uralni a helyzetet. Könnybe lábadt a szemem, amikor iszonyatos fájdalmat éreztem a bal szárnyamban, amelyet kicsavarhatott a szél. Őrangyalként tevékenykedek, és még sem bírok el egy aprócska viharral. Ezt ő teszi velem. A férfi, akihez a szívem húz, az eszemet is elveszi. Ezt nem engedhetem meg. Ilyet nem.
Ahogy zuhanok a föld felé, próbálok, úgy helyezkedni, hogy a lehető legfájdalom mentesen zaljon a földre érkezés, de több, mint 200 méterről zuhanva nem kerülhetek el egy kis horzsolást. A levegő zúg mellettem, a fülem lüktet és a szívem majd kiugrik  helyéről.
Sikeresen talpra érek, de szinte azon nyomtam huppanok le a fenekemre, majd egyensúlyomat elveszítve fekszek el a betonon ráesve fájós szárnyamra. Halkan felszisszenek és fejemet fogva emelkedek fel ülő pozícióba, majd a hátamat nekidöntöm egy fa törzsének.
Lassan körbenézek. A helyet azonnal megismerem, hiszen a védencem new york-i, ez a helyszín pedig a híres Central Park, ahol már oly sokszor megfordultam. Elégtétellel konstantáltam, hogy egy emberektől távoli helyen zuttyantam le, azonban fejem a másik irányba fordítva olyan káromkodás özön hagyta el ajkaim, amilyeneket egy úrinő, egy angyal pedig főleg nem vesz a szájára.
Egy szőkehajú lány kidülledt szemei találkoztak az én dühöngő, kék íriszeimmel.
A szárnyaim azonnal eltüntettem és valami jó kis védőszöveg után kutattam, azonban még mindig kicsit szédültem és a fejem úgy hasogatott, hogy hirtelen a nevemre sem tudtam volna válaszolni.