Ahogy az ártatlan kisállatot néztem, elgondolkodtam. Amióta betöltöttem a bűvös 17. életévem és hozzájutottam a szárnyaimhoz, a dolgok sokkal zavarosabbak lettek, mint amiről valaha is álmodtam. Azt hittem apámnak sikerült felkészítenie arra, ami a kiteljesedés után vár majd rám, de tévedtem. Kavargott a fejemben minden. Selket, a bátyám...rengeteg súlyos döntés, amiket nem szabadna egy ilyen fiatal lány vállára zúdítani. Egyenletes mozdulatokkal simogattam a hízelgő, elárvult kiscicát. Hálás volt már csak azért is, mert megálltam és észrevettem a szenvedését. Szeretem az állatokat, tiszták, hálásak, és tudják milyen a feltétel nélküliség. -Akár a miénk? -emeltem tekintetem hirtelen a hang irányába, ami nyilvánvalóan nekem szólt. Nem tudtam eldönteni, hogyan is érti a férfi, amit mond. Karjaimba vettem a kiscicát, majd felálltam, hogy ne kelljen kitekeredett pozícióban szembenéznem az öreggel. Nem tűnt rossz szándékúnak, sokkal inkább egy ráérős idősnek, aki jobb híján az utcán vadászik társaságra. -Talán csak rossz helyre született szegény. Lehet, hogy a testvérei fehérnek születtek, őt pedig fekete bundával senki nem akarta, ezért kihajították. -pillantottam kicsit szomorkásan a kisállatra, miközben egyik kezemmel a fejét simogattam ezzel is nyugtatgatva. -Azt hiszem hazaviszem. -húztam mosolyra ajkaim. Szerettem volna kisállatot, kutya, vadászgörény, papagáj...annyi minden szóba jött már, de soha nem jutottam el addig, hogy valóban döntsek. Szerencsére ez esetben a helyes döntés "házhoz" jött.
Újabb és újabb repedezett lelkek, de egyik se volt mennyei fajunkból való. Emberről emberre haladtam lassan, izgatottan lopózva a bizonytalanság felé. Elsőre nem tudatosult bennem a lány alakja, aki eltűnt oldalt, az egyik kis utcában, hisz nem tudhattam, hogy ő az, akit keresek. Ahogy egyre közelebb értem viszont biztossá vált, s egyben az is, miért nem éreztem olyan erősen. Nephilim volt, már viselkedése is elárulta. Nem sokan állnak meg segíteni a hasonló pórul járt teremtéseknek, mint az a macska volt. Megálltam a sikátor bejáratánál, s néztem egy ideig csak néztem, ahogy simogatja, majd közelebb merészkedtem hozzá. *Milyen fiatal, milyen ártatlan még..* Kíváncsi voltam rá. Az emberek feltűnnek és eltűnnek, nekem viszont jól esett néha megállni, társaságot találni..különösen ilyen társaságot. -Neki se jut igazi otthon..- szólítottam meg a lányt köszönés nélkül -..sorsa akár a miénk: emberek közt tengődik..elszakad, ha befogadják, visszavágyik, ha eltaszítják. Rá kéne ébressze őket valamire, de elfeledték megírni, mire. Céljavesztetten bolyong, míg némi felvizezett jövőt löttyintenek elé...
Űrt éreztem. Tudjátok, olyat, amit nem lehet betölteni, legalábbis most még szentül megvoltam győződve efelől. Két napnyi kóbor lét után úgy döntöttem hazamegyek. Eltűnésem egyszerű kamaszos lázadással magyaráztam meg szüleimnek, és azt hazudtam nekik, hogy egy barátnőmnél töltöttem mindkét szabadban töltött éjszakám. Hazudtam. Már a szó maga is súlyként nehezedett a lelkemre. Nem mondhattam el, hogy azt a két napot sírva, dühöngve, a városban kóborolva töltöttem egyedül, mert a fiúkról, a bátyámról kiderült, hogy esküdt ellenségem, egy vadász. Egyszerűen csak nem állhattam eléjük ezzel. Nem ez az első eset, hogy elhallgatok valamit a családom elől, de ez az első, ami ennyire fáj. Mintha egy csapásra felnőttem volna, holott még pezsgő tininek kéne lennem. Chris átjött délelőtt. Nem bírtam a szemébe nézni, nem tudtam mit tervez, vár, vagy egyből lemészárol minket... Fogtam a fényképezőgépem, amit jelenleg egyetlen igaz támasznak éreztem, és vállamra csapva a táskám, iskolai ügyre hivatkozva elviharzottam otthonról. Csapongó gondolatokkal telve jártam utcáról utcára megfelelő fotótémát keresve magamnak. Az emberek hömpölyögve próbálták elérni úti céljukat, míg én lassú léptekkel kerestem a megfelelő helyszínt, a megfelelő arcot, a megfelelő szituációt. Percekkel később, egy sikátor bejáratánál halk nyávogásra lettem figyelmes. Ambivalens érzések közepette léptem a csapzott, fekete bundás kiscicához, aki láthatóan alultáplált kóbor macska, csoda, hogy eddig túlélte itt, az utcán. Ahogy közeledtem a cicus felé az ijedten hátrálni kezdett, de mikor látta, hogy nem bántóan közeledem felé megállt és hagyta, hogy leereszkedve hozzá finoman megsimogassam. -Hát te? Hogy kerülsz ide, macsek? -mosolyogtam rá, miközben magamhoz húztam és simogatni kezdtem. Körbenéztem. Reméltem, hogy találok a közelben valami kisboltot, ahol vehetek neki tejet és valami ételfélét.
✗Hírnév : 0 SPREAD UR WINGS :
Furcas
I'm falling from the sky...
Tárgy: Mellékutcák Pént. Okt. 04, 2013 11:48 am
Éjjel nem bírtam aludni az egyre nagyobb hidegtől. Testem az utca kövének feszült, összegömbölyödtem, hátha megtartok egy kis hőt, és nagy lassan felmelegszem, de minden csak rosszabb lett. Fel kellett kelnem, hogy valahova behúzódjak a hideg elől. Remegve menekültem be az egyik plázába, hogy felmelegedjek. Lassan csoszogtam beljebb és beljebb az áruházsorok közt, mikor megpillantottam egy Elnyelőt. Az univerzum sajátos jelensége, hogy az emberek elvesztenek dolgokat. Leejted a kulcsod, s mire odanézel, már nincs meg..leteszed a karórád az asztal sarkára és időtlen időkre elveszik, pedig senki se nyúl hozzá. Mint sok más, ez is hiba a tervezésben. Az emberek megnyugszanak abban, hogy ők a figyelmetlenek, s ez beigazolódni is látszik, holott nem erről van szó. A tér, az anyag nagyobb zónánként kis résekből, hibákból áll. Ezeket a réseket ösztönösen igyekszik az ember bútorokkal elfeledni. A tudatalattija halál ravasz módon efelé terelgeti. Mikor aztán beesik egy ilyen bútor mögé valami, a legközelebbi elnyelőben köt ki. Az elnyelők ideiglenes zsebek, miket emberi szem nem láthat. Az elvesztett dolgok ilyen helyeken gyűlnek össze kis kupacokban, míg valamiféle galaktikus üresjárat után vissza nem teleportálnak a helyükre, hogy az ember fellélegezhessen. Sok mindent el lehet mondani az Úrról, de hogy ne legyen furfangos, azt nem. Az egyik járólap alatt ott pihent egy halom kis csecsebecse, kulcstartó, gitárpengető, hajgumi, telefontöltő, protézisrögzítő, és ami a legfontosabb, egy pénztárca. Körülnéztem, de egy lélek se volt ott. Maradék kevés körmömmel felfeszegettem a járólapot, és kiszedtem a pénztárcát. A tárca valóságos vagyonnal volt teli. Rögtön kiszedtem belőle a pénzt, majd visszaraktam az elnyelőbe. Kis ügyeskedés után sikerült meghúznom magam az egyik lépcsőházban, s elaludni. Másnap reggel ésszel beosztva a pénzt, bevásároltam. Tiszta ruha, több pár fehérnemű és zokni, új cipő, minden ami kell. A maradék pénzből még egy olcsó hostelbe is bejelentkeztem, és vettem egy forró fürdőt. Még maradt valamennyi, de a hostelben hagytam egy párna alatt, 5 dolcsi kivételével. A betegség mintha eltávolodott volna, újra életet éreztem magamban. Utcáról utcára járkáltam, gondolkodva, miként is oszthatnám be a legjobban a pénzem, s hogy mekkora kincsre leltem az elnyelővel, mikor elhaladtam egy csapat fiatal mellett, s érezni kezdtem valamit. Gyönge érzés volt, de bizonyos: valaki a közelben jár közülünk. Az ilyesmiben csalhatatlanok voltak érzékeim..figyelmessé váltam, s néztem minden elhaladót, vajon ki lehet az, kit érezhetek.
Kezdőlap
