Főtér

God gave a life for us....

Bianca & Gé

Ne légy haragtartó... légy megbocsájtó... bánj aként embertársaiddal, ahogyan azt szeretnéd veled bánjanak... kár, hogy az angyalok mások. Bizonyos értelemben kár. Kiégett érzelmek mozgatják porhüvelyem, bosszantó halvérűséggel fogadom a találkozás pillanatát és macskasimulékonysággal veszem fel a beszélgetés stílusát, melyet a nő diktál. Kedvtelt szórakozás számukra, miért is lopnám el a lehetőséget...?
- Bianca. - biccentek neki nevem hallottakor és az összefűzött karjaimat leeresztem, magam mellett a hídon támaszkodom meg. Rutinos és egészséges szemle alá vetem a régen látott kisasszonyt, akit a primadonna kifejezés olybá tűnik méltóbban köszöntene a felvágott nyelv közreműködésének következményeképpen. Rapszodikussága nem meglepő, ennek ellenére a csalódottság harangja kondul meg bennem. Kár érte... a gondolatot egy mély sóhaj követi, lemondó.
Világért sem szakítanám meg a mondanivalóját, hagyom, hadd mondja végig és mutassa fel a hosszú szófüzért, amit nekem készül átadni az utolsó hang elszálltakor.
- A kötelességem végzem, mi mást ma chérie? - emelkednek meg egy pillanat erejéig szemöldökeim, ha szórakozás látszatát is kelti egy-egy ittlétem, az sosem teljes értékű... mindig céllal érkezem, mi pozíciómat tekintve evidens. - S tévesen találgatsz... de ezt te is jól tudod. - világítok rá az egyértelműre; tisztában vagyok vele, hogy szóhasználata nem több, mint a maga egyszerű módján egy kis kóstolgatás. Álcázott ez is persze, mint minden. Komplex a pontos elemzéshez, de a kis szegmensek a napnál is világosabbak.
...hogy én ott hagyjam a mennyeket? Talán a legabszurdabb elképzelés, ami egy angyal fejébe megfoganhat játék szintjén is.
- Én sosem fogom kétségbe vonni Atyánk döntéseit... nincs is szomorúbb a magányosan tengődő báránynál. - több ezer a Földön, milliók... kik még nem találkoztak Urukkal; ők mások. Míg, kik maguk választják a lét káoszában való céltalan sodródást, holott megadatott nekik az a kegy, hogy többet tegyenek a rend érdekében... óvják távoli rokonaikat, az embereket...
- De félre velem... - nem szeretek magamról folyó diskurzust vinni. - Gondolom te is a feladatodat végzed... - nem számonkérő hangom, puhán megfogalmazott megállapítást löktem felé a levegőben. Nem keresek konfliktust, nem harcos vagyok... csak egy egyszerű, sokat tudó „postás”.

Evil is made, not born...

Bianca & Gabriel

Az utcán sétáltam. Sötét volt. Nem mondhatom, hogy ez egy magányos kiruccanás lett volna. Pont ellenkezőleg. Tele nyüzsgő emberekkel a tér. Minden harmadik férfi tekintete találkozik az enyémmel. Gyengéden belepirulok a találkozásba, majd szememmel már a következő áldozatomat kutatom. Egyetlen céllal jöttem ki az éjszaka sötétjébe. Csakis azért, hogy meglessem a csillagokat. New Yorkban nehéz szabad szemmel látható kis égitestet találni az égbolt fekete leplén, én még is megpróbálkoztam vele. Egy kisebb hídhoz értem, amikor megpillantottam valakit. Nagyon régen nem láttam már... Megálltam egy pillanatra és erőltetett mosollyal elindultam felé magabiztos álcámban. ~ Gabriel... ~ köszöntöttem, ahogy illik. ~ Úgy tűnik ez egy meg nem beszélt találkozás lesz... Rég láttuk egymást. ~ mondtam kedvesen. ~ Mit csinál a Földön egy hozzád hasonló, kis Apuci kedvence? ~ mondtam gúnyosan. Nem szokásom megütni ezt a hangnemet, de most előjött belőlem. Raphaellel való tragikus kapcsolatom miatt elég érzékenyen érint bármifajta arkangyallal létesítendő kommunikációs forma. ~ Talán kitaszítottak az Anyaszentföldről? ~ találgattam szarkasztikusan. Igaz, egy arkangyal nem bukhat le, de teljes joggal kizárhatják a Mennyből, ha úgy viselkedik. Talán Gé is büntetésben van. ~ Vagy... Jöttél, hogy elvigyelek Selkethez? ~ pislogtam feléje. Mindenki tudja, hogy én külön kis bejárati kódkártya vagyok a gonosz világának bugyrába.

God gave a life for us....

Bianca & Gé

Éreztem. Láthatatlan csápként tapadt rám és tépte le az álcámat, pont olyan érzés, mint amikor a hideg végigborzong a hát mentén... A képlet egyszerű, a megoldást tudom, ismerem, hiába is találkoztam vele vagy egy fél évezrede. Mindig elkerültük egymást és lám, most a közelben van.
Hűvös eleganciával döntöm a derekam a kőcsipkézett híd korlátjának és fonom össze karjaimat a mellkasom előtt. Ember nem láthatja valódi alakomat, mellyel soha sem mutatkozom a Földön és ebből az okból kifolyólag minimálisan bosszús vagyok. Nem véletlen az az ezer különféle arc, amit magamra húztam... Fehér ing, betűrve az ében nadrág derékrészébe és felette a hasonszínű zakó. Akár a régi filmek: fekete-fehérben. Az összhatáshoz csak egy ezüstvégű sétapálca hiányzik, mit bánatomra nem kalkuláltam bele a „szükségesek” listájába.
A véletlen találkozás nem tudom miféle visszhangot fog szülni, utóízt fogantatni számban, de ha már így összekuszálódtak a sorsszálak nem fogom egyből kibogozni őket - talán érdekes koccanás lesz, talán nem... Kéklő íriszeim érdeklődőn pásztázzák a lámpák megvilágítása alatt sétáló embereket, de fel-felpillantok az égre is, hátha netán ott siklana el felettem Bianca, ki az eget választja a szárazföld tapodása helyett - ki tudja...? Nem siettetem érkezését, de nem is megyek elébe egyelőre. Hagyom hadd bukkanjon rám ő maga, máskülönben amint kívül fogok esni az ötszáz méteres hatókörének, folytatom a dolgom és a napirendem következő pontjára térek át - dehogy figyelmen kívül hagy-e...? Míg nem távolodunk el egymástól úgysem tudok mi egyebet tenni, hisz észrevett, ahogyan én is őt, amint elszállt a mesterkélt „gúnyám”.

Being Half Blood is my destiny...

Hylon & Lily

Egyáltalán nem lepett meg a reakciója, sokkal inkább saját, hebehurgya viselkedésem. Mégis mióta szólítok én le csak úgy idegeneket? Nem tudom mi vonzott ennyire görcsösen ehhez a férfihoz, de képtelen voltam megálljt parancsolni az ösztöneimnek, amik azt súgták, meg kell őt szólítanom. Kellemes, bizsergető érzés járta át a testem, ami megijesztett. Bár még a nevét sem tudtam, az érzés, ami bennem tombolt veszélyesen ismerőssé tette, mintha...úgy éreztem van bennünk valami közös, pedig ahogy ránéztem, ezt teljességgel kizártnak tartottam. Elég volt néhány perc arra, hogy megbánjam meggondolatlan tettem, de már késő volt. Bár megfordult a fejemben, hogy egész egyszerűen csak elsétálok, valami mégsem hagyta, hogy megtegyem. Különben is, ha már egyszer idejöttem, nem fogok megfutamodni.
-Ha eltudnám magyarázni, miért jön a késztetés, hogy valamiről képet csináljak, akkor elvesztené a varázsát, és értelmetlenné válna az egész. -vontam meg a vállam, miután jó bő mondatban válaszoltam neki a kérdésére.
-Szóval? -pislogtam rá türelmetlenül, de tekintetét látva viszonylag hamar észbe kaptam.
-Ömm...bocsánat, én...nem akartam zavarni, csak...gondoltam nem bánja, ha készítek pár fotót. -magyaráztam zavarodott mosollyal, és átváltottam magázódó formulára. Hogy oldjam némiképp a saját hülyeségem által kreált kínos szituációt, lazán lehuppantam a padra a férfi mellé ölembe téve a gépem, és felé nyújtottam a kezem.
-Lilian vagyok. -mutatkoztam be ragyogó mosoly kíséretében, majd hátradőltem, és elmerengve pillantottam fel az égre.
Vajon most is figyelnek, és fintorognak, miközben rám néznek? Dühöt éreztem minduntalan, mikor az égiekre gondoltam. Nem akartam, nem bírtam belenyugodni abba, hogy megvetnek, csak azért, mert félvérnek születtem. Úgy éreztem felfordul a gyomrom mindahányszor a képmutatásukra gondoltam. Ők álltak össze halandókkal, az Ő hibájuk, hogy megszülettünk, mégis Ők azok, akik megvetnek minket...nevetséges.

Being Half Blood is my destiny...

CC: Lilian

Ahányszor erre járok, újra és újra megfogadom: az utolsó alkalom volt, hogy végigsétáltam a parkon át a buszmegálló és a munkahelyem között. Mégis, mintha az elmúlt időben, mióta azzal a különös nővel, azzal az angyallal találkoztam, mintha többet lennék a szabad levegőn, kiváltképpen pedig bent a városban, mint azelőtt. Hogy mi ennek az oka, azon nem gondolkodom, úgysem valószínű, hogy rájönnék, ha az ég nem akarja. És nyilván nem akarja.
Nem unom kevésbé az emberek szürke, lustán hömpölygő közegét, mint eddig, és nincs több kedvem beszélgetni másokkal, mint valaha volt. Ugyanolyan unottan zajlanak a sétáim, és utóbb már annyira azt érzem, hogy nem tudok magammal mit kezdeni, hogy helyet is foglalok az egyik padon, és tekintetemmel a felhők útját követem.
Anyám vajon ott van?
Szemem sarkából veszem észre, hogy valaki figyel. Nem átallkodom lopva lesni vissza, és tekintetem viszonylag gyorsan akad meg egy fiatal nőalakon. Megnyugtatom magam: normális, emberi öltözéket visel, korhoz, évszakhoz, napszakhoz, parkbeli sétához illőt, tehát remélhetőleg nem angyal, mi több, talán nem is akar tőlem semmit, csak bolondnak néz, amiért egyedül üldögélek ilyenkor. Nos, ebben tévednem kell.
Hangja felzavar, mint ahogy a vonat a madarakat, ha békésen szunyókálnak a fán. Megrezzenek, minden porcikámat átjárja valamiféle ismerős bizsergés. Korántsem örülök neki, de ha már idelépett hozzám, fejem felemelve fürkészem szemét, benne a szándékait, melyeket a Napnál is világosabb szavakkal rövidesen közöl.
- Minek akar fényképet csinálni rólam?- bukik ki belőlem a kérdés értetlenül. Nem, természetesen ehhez nem járulok hozzá. Eleve, miért állnék szóba idegenekkel? És milyen fiatal lány az manapság, ebben a világban, aki egy nálánál idősebb idegen férfival szóba akar elegyedni egy park kellős közepén?
A dolgok egyre furcsábbak, azt meg kell hagyni.

from H. J. B.

Being Half Blood is my destiny...

Hylon & Lily

Kamaszos hévvel csaptam be a hatalmas ház ajtaját. Nem fért a fejembe, hogy az apám, miért ennyire vak. Hát tényleg nem érti, mért kételkedem abban, melyik az igaz út? Talán ő feltétlenül hisz az Urában, és a többi angyalban még mindig, úgy is, hogy semmibe veszik a saját lányát, és őt is úgy kezelik, mintha sose harcolt volna a Mennyekért, de én nem. Apa nem érti, mert...ő sosem volt olyan, mint én. Kitagadtak az Egek királyságából csak azért, mert félvérnek születtem. Még az anyám is másként néz rám, mint a bátyámra...Apámat elfogadta, de azt sosem, ami én vagyok. Nem értette meg, miért kellett szerinte torznak, másnak születnem. Tudom, hogy szeret, de...sosem lesz képes elfogadni azt, ami vagyok. Dühösen csaptam be a kocsim ajtaját. Pár másodpercig zihálva dőltem a kormánynak, majd egy nagy levegővétel után elindultam. Hosszú ideig csak kanyarogtam ide oda a város utcáin, mire végül leparkoltam. Percekig bámultam magam elé, majd kiszálltam. Az ablaküvegben szemügyre vettem, hogy is nézek ki. Sötétzöld kis ruha, amit egy fekete öv díszít, fekete bőrkabát, harisnya és fekete bakancs. A hajam kissé kuszának tűnt, de másodpercek alatt megigazítottam. Miután konstatáltam, hogy nem nézek ki annyira borzalmasan, kikaptam a csomagtartóban lévő Nikont, majd elindultam a park főterének irányába. A hűvös idő ellenére szinte hömpölygött a tömeg. A fotózás az egyetlen dolog a repülésen kívül, ami valamennyire képes megnyugtatni. Most pedig erre volt szükségem, elvonatkoztatásra. Lassan sétáltam az emberek között keresve valamit, valamit, amit érdemes megörökíteni. Legalább fél órán keresztül járkáltam fel-alá, mire megakadt a szemem egy padon ülő férfin. Hosszú percekig bámultam, talán túlságosan is szembetűnően, majd elindultam felé. Fogalmam sincs miért. Különös érzés kerített hatalmába, mintha megtaláltam volna, amit fél órája keresek.
-Ne haragudj, de...csinálhatnék rólad pár képet? -emeltem fel a fényképezőgépem. Annak ellenére, hogy láttam, idősebb nálam, könnyedén letegeztem. Udvariasabbnak tűntem volna, ha nem így teszek, de ahogy megláttam kiszállt a fejemből mindenféle tegező formula, egyszerűen csak leakartam fotózni.

From High above the Sky...