Három nap telt el. Három napja tudom, hogy mi vagyok, és… képtelenség ez az egész számomra. Már nem tudom, mi a jó, mi a rossz – mi az elfogadható, mi a már abszurdan hazugság. Még nem próbáltam ki a képességeimet… nem is merek rájuk gondolni. Félek attól, hogy olyat tapasztalok, amit nem akarok.
Korán reggel értem be. Még nem láttam, hogy világosodna, és a csípős hideg pirosra színezte az arcomat, a kezeimet, és a hajamba érdekes formákat túrt a szél. A sálam kétszeresen tekeredett a nyakamra, és a bőrkabátomon oda-vissza keresztülfújt az északi szél, mire bejutottam az iskolába. A hajnali tanárok hatalmas, hajszáleres szemekkel néztek rám, amiért az elsők között érkeztem, holott régebben szinte az első órák végére sikerült csak beesnem. Amióta anyám elmondta, mi vagyok, honnan származom – az egész életem egy hazugság mondá a mai tinédzser generáció –, egyszerűen képtelen vagyok aludni. Amikor lehunyom a szemeimet, úgy érzem, elhallok a szomszéd utcában veszekedő család ordítozásáig, meghallom, ahogy a pókok rohannak a falban, a víz végigvágtat a megfagyott csöveken, sőt. Néha azt képzelem, hogy meghallom a szomszéd várandós nő hasából jövő apró szívdobbanásokat is. De ez fizikai képtelenség. Mi jár egy nephilimmel? Azon kívül, hogy utálják őt az angyalok? A különleges képességeimre még nem jöttem rá. Lehet, hogy nem is fogok, mert előbb meghalok, mintsem hogy kiderülne.
Sóhajtva dőlök neki a radiátornak, pedig nagyon jól tudom, mennyire is fűtenek azok egytől tízig terjedő skálán. Igazi jégcsapok az ősz elején, és komolyan, jobban fázom, mintha kint nudizmusoznék a focipályán hajnali háromkor. Összefonom a karjaimat a mellkasomon, és lehajtom a fejemet, ahogy elhalad előttem pár ember, akik annyira rám vannak már zizzenve, hogy nem tudják, mi az, hogy magánszféra. Most azonban meglepően békén hagynak, szó nélkül sétálnak el előttem, halkan beszélgetve, akár a bírósági esküdtszék, mormolnak, és egyiküknél sincs telefon. Felvonom a szemöldökömet, és követem őket egy ideig a tekintetemmel, majd végre lenézek a bakancsom orrára, és hosszú ideig mozdulatlanul fixírozom, mintha életem legnagyobb érdekességét bámulnám.
Mikor becsöngetnek az első órára, ellököm magam a radiátortól, nyújtózkodom egyet, és visszahúzom a derekamra a felgyűrődött ingemet, kabátomat. Megigazítom a táskám szíját a vállamon, és belépek a terembe. Senki sem figyel rám, mintha láthatatlan lennék, egy szellem, egy eltévelyedett lélek, én pedig elgondolkodom ezen, hogy sírjak vagy nevessek-e? Ismét az első sorban találok magamnak helyet, és egészen az ablakhoz csúsztatom az asztalon a táskámat, kijelölve magamnak a széket, ahol majd ülni fogok. Többen is pályáznak a dologra, de lefelé kókad a szájuk széle, mikor gyorsabbnak bizonyulok náluk. Beköltözök a helyemre, és a sálamat kitekerve a nyakamból, leteszem az asztalra, rákönyökölök, és ekképpen elfészkelem magam, hogy aludhassak végre egy jót.
Nagyjából tíz másodperc alatt elszenderedem, és következőleg a tanár kissé fejhangú sikoltására ébredek. Horkantva nézek fel, letörlöm a szám széléről a nyálat, és enyhén kancsal tekintettel nézek fel a tanárnőre, akinek az arca erre méregvörös színt ölt, a kicsit sem biztató árnyalatból.
A továbbiakban az én lustaságomat, ráérősségemet, a világ iránt tanúsított nemtörődömségemet és arroganciámat taglalja, különböző hangszíneken, egyre cifrább szavakkal teletűzdelve, mintha éppen egy költő próbálná ismertetni velem saját személyiségemet. Morogva fúrom az arcomat a sálba, igyekszem minél inkább eltűnni előle, hiába nem engedi a hárpia.
Nagy nehezen kibírom az óra végéig, és a csöngetést követően kivonszolom magam a folyosóra, elfoglalom a megszokott helyemet a radiátor előtt, hogy megvárjam a legjobb barátomat, és együtt induljunk művtörire, mikor meglátom az új lányt, ahogy nekimegy egy másik nőnemű egyed.
Legszívesebben odamennék, és közbeavatkoznék, de mire elhatározom magam, lezajlik a kötekedős jelenet. Vállat vonok, és elhaladok az iskola koronázatlan királynője mellett, hogy meg sem várva a barátomat, elmenjek művtörire, mikor látom, hogy a lány egy isteneset behúz a szekrényének. Összerezzenek a csattanásra, de olyan, mintha senki sem vette volna észre.
- Na-na, nyugi! – szisszenek fel félve, intve a normalitásra. Honnan van ilyen ereje? Hiszen… vékony és… kecses, ki nem nézem belőle, hogy ekkorát bemázol szegény szekrénynek.
- Minden rendben? – kérdezem aggódva, a profilját nézve, és legszívesebben elvonszolnám dühkezelési terápiára.