Könyvtár

I can't touch the Sky...

don't think I'm happy for ya'

Hajnalok hajnalán, úgy négy óra tájékán - mikor még Tristan édesdeden aludt a paplan alatt, ámbár láttatni engedte cseppet sem szemérmes módon ízletesen kidagadó mellizmait - felriadtam. Csak arra emlékeztem, hogy álmaim centrumában egy magas, jól fésült alak ácsorgott és farkasszemet nézett velem. A vesémig látott az az acélszürke szempár és bármennyire szerettem volna megtartani a szemkontaktust, ami valljuk be, a legérzékenyebb pontomig hatolt és szinte beleremegtem az átható tekintetetbe, képtelen voltam nézni őt. Magamon éreztem a pillantását... közelebb jött... kezdett kétségbeejtően hasonlítani valakire a múltamból, akit máig el akarok felejteni, de nem sikerül. Már hogyan sikerülne, mikor az a férfi megkeserítette gyerekkorom mindennapjait, megbillogozta lelkemet és ezért nem vagyok hajlandó feledni, megbocsájtani, fejet hajtani a múlt árnyai előtt.
Most itt állok az ablak előtt, ujjaim közt egy szál dohányrúd csüng, ami csak Tristan számára hat teljesen szürreálisnak. Nem tud belenyugodni a gondolatba, hogy lassan, de biztosan, kinövök a korból, melyben még gyámra lenne szükségem. Már csak pár hónap. Pár hónap és végre megszabadulok Tristan-tól és az istenverte atyáskodásától. Félreértés ne essék, nála jobb szeretőt keresve sem kívánhatnék, viszont kötéltáncot jár idegszálaimon és ez több, mint bosszantó. Néha úgy érzem, ő az, aki húsz évvel fiatalabb nálam, nem pedig fordítva.

Két óra múlva felkel és együtt reggelizünk. A korai habzsi-dőzsi sosincs ínyemre és bár órákig elnézném, ahogy elcsamcsog azon a kicseszett pirítóson, muszáj vagyok sürgetni, mert a végén még miattam késik el a munkahelyéről. Az ügyvédi pálya nem a rugalmasságról és a toleranciáról híres tudtommal, ámbár egy ilyen lehengerlően huncut mosolynak, mint Tris-é, senki sem tudna ellenállni. Olykor még nekem is nehezemre esik, viszont általában tudok mértéket tartania, mihez szükséges felelevenítenenem a tényt, hogy van egy nálam pusztán két évvel diatalabb lánya és egy csodás felesége, aki kétlem, hogy díjazná jenelétemet a párkapcsolatukban.

A délelőttöm nagyrészt eseménytelenül telik el. Eszembe jut Cece, az a meggyötört pillantás, amivel első találkozásunkkor fogadott és a forró éjszaka, amit egymás társaságában töltöttünk el - részéről jóllehet csak azért, mert zavarodott és megtört volt, mint valami kisállat, aki nem kap elég törődést. Ezért mondom én, hogy a szerelem tönkretesz. Ezért mondom én, hogy annyira hiányzik egy érzelemmel dúsított kapcsolat, mint a hátamra egy púp.
Délig még két bögre kávét iszok meg, majd felteszem a kotyogóst a tűzhelyre és lefőzöm a következő adagot. Koffeintúladagolásban fogok meghalni.

Ötkor végzek a boltban, de még nem mehetek haza. A telefonom kijelzőjén emlékeztető kezd el villogni, miszerint kötelességem ellátogatni a könyvtárba és egyrészt, beszerezni egy Stephen King kötetet, természetesen a gyűjteményemből még hiányzó darabot, amire pénzt nem vagyok hajlandó kiadni, viszont mindenképp el akarom olvasni, emellett felkeresni Sophie-t és a nagybátyja felől érdeklődnöm.
Amint odaérek az épülethez, árgus szemekkel kezdenek fixírozni az emberek, mintha kirakati bábu lennék, vagy legalábbis cirkuszi állat, aki a szórakoztatásukra érkezett. Nem, kérem szépen, én is ember vagyok attól függetlenül, hogy át van lőve a szemöldököm és fémkarika lóg az alsó ajkamban. Utóbbi ráadásul most nincs rajtam - sikerült elhagynom a múltkor Bronx-ban, ami sokkal bosszantóbb annál, mind amilyennek tűnik.
- Hm? - megfordulok. Hatalmas, barna bambitekintet, ami összezavar és nyomasztani kezd. Vannak dolgok, amik idegileg össze tudnak roppantani és Sophie személyisége pontosan az. Igazság szerint a társadalom 90%-a iránt így érzek és ezen az Isten sem tud változtatni - Épp téged kerestelek - szűkszavú, halk választ adok, reménykedem abban, hogy halkabbra veszi a formát és próbál könyvtárba illő módon viselkedni. Nem szeretem a feltűnősködést, sőt jobb szeretek a sarokban meghúzódni, kávét szürcsölgetni esetleg közben és jót röhögni mások kínjain.
Nem sok mindent tudok róla. Nem is akarok annál többet tudni róla, hogy a nagybátyja abban a társaságban kerül-fordul, amelyikben én és hogy ennek a fickónak bizony van egy négykerekű járműve, ami alkalmas lenne arra, hogy Vegas-ba szállítson a hétvégén. Sophie mogyoró színű szemei pedig éppenséggel alkalmasak arra, hogy könyörögjön egy sort nagylelkű unokabátyjának, aki véleményem szerint készségesen teljesítené annak akaratát.
- Mikor beszéltél utoljára az unokabátyjáddal? - sürgető kérdés, majdnem elfelejtek válaszolni az általa feltett érdeklődő mondatra, így egy halk sóhajt követően megnyalom alsó ajkamat - Stephen King művek. Merre menjek? Nem sűrűn járok könyvtárba - és ami azt illeti, emberek közé sem, de ez igazán nem tartozik rá, ahogy senki másra sem a környezetemben. Még Cece-re sem, aki igencsak közeli ismerősömnek mondható.
Elindulok az egyik polcsor felé. Reménykedem benne, hogy követ és segíteni fog.
- Apropó, lehet itt kávét kapni?

I can't touch the Sky...

Second game

Moira Mansford

Ha valami nem jó, szólj, és változtatok! ^^

library, QUIETLY! ~ Moira & Sophie

Vajon mi a jobb? Testőrként védeni az embereket, vagy titkos hősként gazdagok pénzét megkaparintva a szegényeket támogatni? Esetleg vártoronyba zárva várnia a jóképű herceg érkezését, fehér lovon?
Tanakodva ücsörögtem a könyvtár bejárata mellett húzódó pult mögött az időnként érkezőket fogadva, vagy csupán adminisztrálni a kölcsönzött köteteket. Azonban gondolataimban komoly kérdések visszhangja kötött le: mit olvassak? Mesét hercegnőről, merényletek titkainak kifürkészését nyomozóktól? Minek lenne jobb beleélni magamat ezúttal? Túl sok a lehetőség, ami közül válogathat az ember, ez a könyvtár átka! Igaz, kevesen értékelik a könyvek adta szórakozást.
A könyvtár kurátorra szakította félbe gondolatmenetemet és küldött el egy halom visszahozott könyvvel, hogy helyezem mindegyiket vissza a helyére. S miközben pakolásztam, azon merengtem milyen jól is jönne egy varázspálca, mellyel megkönnyíthetném az ilyesfajta feladatok elvégzését magamnak. Nem mintha nem szerettem volna azt, amit csinálok, nagyon is boldog voltam, hogy ilyen munkakörben ügyködhettem, emiatt hálás lehetek bátyusomnak. De időnként monotonná, unalmassá válik ez a munka is.
Mélyről jövő sóhajjal evickéltem helyére egy magas ponton helyet foglaló könyvet, s fordulok sarkon, hogy visszatérjek a most, mélyen legbelül gondolataimat foglalkoztató legnagyobb gondhoz, ami nem egy sárkány legyőzéséről vagy a bálra való eljutás volt, nem, nem annál sokkal komolyabb: mit olvassak?
- Hm, csak nem? – pillantok meg egy ismerős arcot az bejárat mellett húzódó pultnál állva. Gondolataim elevickéltek a „majd később” kategóriába fejemben, amivel foglalkoznom kell. Lévén most sokkal fontosabb dolog áll előttem.
- Moira? – kérdezem magamtól, s amint felém fordult és immáron szemből láttam az arcát az ismeretlen ismerősnek tisztázódott bennem a felismerés. Lelkesen lépdeltem a lány mellé, kit alig pár hete ismertem meg ugyan unokabátyám lévén egy bárban, de már akkor elhatároztam, hogy ha törik, ha szakad, mosolyt csalok egyszer az arcára! Ami cseppet sem egyszerű misszió, mint a kőbe szúrt kard kihúzása sem piskóta.
- Moira! Hát te? Mi járatban errefelé? – állok meg előtte, széles mosollyal az arcomon. Hangomra hirtelenjében nem ügyelve. Így behúzott nyakkal vettem vissza az áriából egy halkabb cincogó egér vékonyka hangtónusára, mikor egy színházi kórus módjára pisszegett le az olvasók hada, karmesterként az élén a könyvtár kurátora.
- Nagyon megleptél – fűzöm hozzá, immáron csendesebben. - Esetleg segíthetek neked? – billentem picit oldalra a fejemet, továbbra is mosolyogva, az örömmel, boldogsággal tömített légkör kialakítása érdekében. Bár elsődleges célom az volt vele, hogy a rám szegeződő méltatlankodó pillantások elterelődjenek más merre. Azt hiszem, picit meggondolatlan voltam az imént, de ez még egy képzett kínai katonával is előfordulhat.