Cece & M

I can't touch the Sky...

hits make us to come closer

Több árnyalatnyi változást látok rajta, mióta kilépett a lakásomból. Ridegség, semmi olyasmi, amit általában megszoktam nála és ez bosszant. Ajkamra harapok, legszívesebben az ajtófélfának dőlnék és csak várnám, hogy valami változzon körülöttem. Sosem szerettem a változásokat, a megszokottság híve vagyok és nem csak a saját hóbortjaim terén, hanem az emberekén is. Az emberek, akik közt járkálok nap mint nap, ugyanolyanok mindig. Nem változnak, nem szeszélyesek, nem hazudnak, legalábbis nem nekem. Ez a kedélyváltozás, amit Cece-nél tapasztalok rendesen felbolygatja a lelkivilágomat és ha valami, hát ez tetszik a legkevésbé.
A folyosó sötétje miatt nem tudom teljes mértékben szemügyre venni őt, bár az tisztán körvonalazódik szemeim számára, hogy csupán egy kinyúlt póló takarja vékony combját és formás csípőjét. Koromfekete tincseim közé szántok remegő ujjaimmal, végül ahogy mondja, belépek. Nem tudom, azért kapkodom-e ilyen kétségbeesetten a levegőt, mert egy részem érzi, mennyi vesztenivalóm van, vagy azért, mert elfáradtam a rohanásban... netán az izgalom? Soha semmi nem érdekelt annyira, hogy izguljak miatta. És most itt van Cece. A nappaliba lépve pedig és fényt derítve az arcán kiütköző sérülésekre, hirtelen ellenállhatatlan vágyat érzek az iránt, hogy elpüföljem azt a vadállatot egy golfütővel. Észrevételem ellenére sem merészelek mondani semmit, mert a legkevésbé sem vagyok abban a helyzetben, hogy ítélkezzek felette és az életmódja felett. Különben sincs túl sok problémám a mazochista énjével, azt leszámítva, hogy nem kellemes úgy ágyba bújni vele, hogy ezt az elcsúfított arcot kell közben néznem. De nem csak erről szól ez, nem az esztétika a lényeg, sokkal inkább az, hogy akaratomon kívül is elkezdtem törődni vele, még ha ezt ő nem is úgy fogja fel, ahogy kellene.
Leülök a kanapéra, levetem a kabátomat és annak zsebében kezdek el kotorászni egy szál cigarettáért. Emlékeztetem magam, hogy már hármat elszívtam otthon és a szervezetem rángatózva tiltakozik még egy szál ellen. Félrehajítom a ruhadarabot és inkább lélegzetvisszafojtva követem tekintetemmel Cece-t, amint az elsősegélydobozzal a kezében leül mellém. Megnyalom alsó ajkam, mely kiszáradt az idegességtől.
- Add ide! - elveszem tőle a dobozt és közelebb csúszok hozzá. A testi vágy leküzdése még mindig hatalmas probléma, ami engem illet és nem kis erőfeszítésembe telik nem hanyatt dönteni újra meg újra, még ha a helyzet nem is kívánja ezt túlságosan - Élvezed, amit csinál? Szívesen megteszem én is, ha csak emiatt jobb vele a szex - újabb szemrehányás, amit nem tudok visszafojtani, és amit talán nem kellett volna szóvá tennem. Én vagyok az, aki kiborult, mikor csak közölte, hogy szeret és én vagyok az is, aki mindezt nem tudta viszont kimondani. Van egyáltalán jogom ahhoz is, hogy itt üljek, vele szemben, a sebeit ápolgatva? Erősen kétlem, mégis kihasználom, ha hagyja.
Egy üvegcse betadine-ra találok, amit kiveszek a dobozból. Egy vattacsomót csípek ujjaim közé, arra pedig öntök egy keveset a folyadékból, éppen csak hogy benedvesítsem azt. Cece álla alá nyúlva húzom közelebb, hogy ne nekem kelljen nyújtózkodnom. Óvatosan érintem a fertőtlenítővel átitatott vattát ajkához, ahol felrepedt.
- Kétlem, hogy elfertőződne, de nem kockáztatnék - morgom orrom alatt, aztán a vattát az asztalra teszem, az üvegcsét meg lezárva, a dobozba - Nem így akarok elbúcsúzni, mielőtt elmegyek New York-ból - a legjobb, amit mondhatok és egyben a legreálisabb magyarázata is ittlétemnek.
Nem voltak konkrét terveim arra az időszakra, amit itt szándékozok nála tölteni. Abban sem voltam biztos, hogy hajlandó egy percet is szánni rám és nem az arcomba vágni az ajtót, aztán elküldeni a picsába. Belekalkuláltam olyasmit is, hogy az idegbeteg barátját itthon találom és kapok én is a számra, miért ide mertem jönni. Mi lenne, ha tudná, mi folyik köztem és a barátnője között? Észhez térne végre Cece és lelécelne így vagy úgy, esetleg szemrebbenés nélkül folytatná ezt a beteg kapcsolatot a pasassal? Esélyt sem látok rá, hogy valaha is meggyőzzem, addig nem amíg ésszerű megoldást nem találok. Bár számára talán van egy ésszerű megoldás, amitől én amióta az eszemet tudom, irtózok. Én problémának hívom, az átlag emberek pedig szimplán párkapcsolatnak.

Flying without Wings

i'm here for you

Hat gyönyörrel teli hónap ami alatt kiismertem teljesen. Tudom mennyire utál és viszolyog a kötöttségektől meg úgy az emberektől is. Valamiért erős kivételt képezek az életében. Egy részről örülök neki, másrészről meg üvölteni tudnék. Mert talán szeretnék valami többet köztünk, de erre az ingoványos talajra építeni nem lehet. Moira, direkt csinálod ezt velem? Csak szenvedek, miközben hozzád a vigasztalásért, feltöltődésért jöttem.
Jó éjszakát, ennyi. Se több, se kevesebb. Tényleg csak ennyit érdemlek? Mindegy, úgy is csak arra jut erőm, hogy erősen bevágjam az ajtót. Már amennyire egy nőtől telik aki nem súlyzókkal szórakozik a szabadidejében. Elméletileg még a vakolat se repedt meg, nem vagyok annyira erős.
Kettesével szedem a lépcső fokokat, majdnem neki esek egy srácnak az ajtóban. Kikerülőm sikeresen ami miatt sikeresen eltaknyolok. Áh, a fenébe ezzel is. A srác felsegít, igaz eléggé mellkas tájékon fixíroz a szemeim helyett. Valamiféle bocsánatot nyögök neki, aztán elrántom a karomat. Fogok egy taxit, próbálva visszanyelni a sírást. Oltári szerencsémre csak a taxisnak bőgöm el, hogy most dobott ki burkoltan a barátnőm. Szegény meg biztosan azt gondolta, hogy a leszbikus nő csak egy kielégítetlen heteroszexuális. Biztosan ezért akart nagyon a kis csipkebugyim közelébe férkőzni. Persze én elhajtottam, annyira, hogy még fizetni is elfelejtettem. Igaz ha felszámoltam volna annak az árát amennyit nézett, még ő tartozik pénzzel.

***

A bejárati ajtóig elvánszorgom, igazán nehéz és nagy teljesítmény ez most részemről. Lyukérzékem körülbelül a nulla a negyediken, annyira nehezen sikerül a zárba találtatnom a kulcsot. Végül sikerül, én meg az ajtó belső felén csúszok lefelé, mint valami rongybaba. Lerúgom a cipőimet, a táskámat bedobtam az előszobába és sírok, mint valami kislány akitől elvették a kedvenc játékát. Moira az én kedvenc játékom, még ha ezt így sose mondtam neki. Igaz ő se bővelkedett vallomásokban felém. Sőt, semmiben se úgy nagy általánosságban, mert mi csak azért jártunk össze. A gyengédségért amit tőle kaptam.
Megszólal a mobilom. Kelletlenül mászom a táskám után négykézláb. Pár másodpercig kotorászom aztán felveszem. Ó, persze a főnököm. Nem-e vállalnék plusz műszakot a szabad estémen. Burkoltan elküldtem a fenébe, hogy hagyjon békén. Persze ebből semmi nem lesz, hisz holnap már megint az asztalán leszek. Nem mer mást elvinni, mert kilépnék. A legjobban keresett nője vagyok, így azt hiszem nem kockáztat ilyet.
Erőt veszek magamon. Elrendezem a cipőimet, felakasztom a dzsekimet a fogasra. Levetkőzöm, a szennyes kosárba helyezve a ruháimat. Többet soha nem akarom látni ezeket a ruhadarabokat. A fürdőszobát betámadva szabadulok meg a lesírt sminkem maradványaitól. Aztán 'veretni' kezdem magam a meleg vízzel úgy nagyjából fél órán keresztül. Azt remélem, hogy a víz el tud mosni minden olyant amire nincs szükségem. Mossa el Moira létezését, a barátomét, Blaise se maradjon ki. Töröljek ki mindenkit semmi perc alatt. Elzárom a vizet, lecsúszom a zuhanytálca aljába. Újra sírni kezdek, így talál rám a hőn szeretett barátom. Egészen hamar lerendezzük az aktust, miközben szipogva próbálom kiélvezni. Rám pillant, aztán egy csattanás, a szám felhasad, az orrom vére elindul. Úgy látszik most nem voltam képes azt nyújtani amit kellett. Kiviharzik, aztán el. A köntösömbe bújva merészkedek ki, konstatálva, hogy egyedül vagyok.
A hálószobában keresek egy combközépig érő pólót és hajgumit a vizes hajam felfogásához. Elkerüli figyelmemet a kaputelefon csengése, legutóbb arra lett beállítva, hogy bárki keres, jöjjön nyugodtan. Komolyan, ilyenkor ki akarhatna tőlem bármit is? Menjen inkább virágot szedni valamerre, sokkal jobban jár.
Megtorpanok. Valaki csenget. Az ajtóhoz ballagok mezítláb, kinyitom. Nem festhetek valami szépen a sok rászáradt vérrel meg felhasadt szájjal, de ez van. Egy két nap és elmúlik, nyoma sem lesz. Csupán türelmesen ki kell várni. Én egészen türelmes lettem a vadbarom társaságában. Moira van itt. Szívem kihagy egy ütemet, hisz eljött. Tudja mennyire nem szeretem ha ide jön, most mégis boldogsághormonokat szabadít fel bennem. És természetesen hamis reményeket, ábrándokat kelt. Muszáj csinálnia?
- Gyere be. -
Valahogy mégsem csaptam abba a szép kis arcába az ajtót, betessékelem a nappali felé terelgetve. Egyszerű nappali, kanapéval, tévével, kis asztallal meg minden olyasmivel ami szükséges. Intek az ülőalkalmatosság felé, hogy nyugodtan foglaljon helyet, mert nekem szükségem van az elsősegélydobozra. Hamar rálelek az egyik szekrényben, így megyek is vissza hozzá. Leülök a kanapéra, kinyitom a dobozt és keresek valami sebfertőtlenítésre alkalmas dolgot. Mégse lehet annyira nehéz, hogy ne tudjam magamat egyedül ellátni. Közben egy percig sem tévesztem szem elől, elvégre ki kéne nyögnie miért is van itt. Mert én nem kezdek el beszélgetni, az fix.

I can't touch the Sky...

hits make us to come closer

Látom azt a meglepett, leheletnyit kétségbeesett tekintetet. Nem tudom, mégis mit várt, nem tudom, milyen reakcióra számított, miközben hat hónapja tudja, milyen vagyok. Reménykedem benne, hogy sikerült már legalább minimálisan kiismernie és tisztában van a ténnyel, miszerint nem szeretek kötődni az emberekhez, nem szeretek függeni tőlük és azt végképp nem tudom elviselni, ha számadással tartozom nekik. Azt hiszem, ezek mind kellenek egy kapcsolathoz és a szeretlek szó általában kapcsolatokhoz vezet. Jobb befogni a számat és csak nézni, mint áll fel a kanapéról és nyúl a dzsekiéért. Még a topját sem húzza fel, csak mehessen innen. Minél messzebbre tőlem.
Ajkamba harapok, hallgatom, amint sok sikert kíván Los Angelesben és hagyom, hogy az ajtóig elmenjen. Szívem szerint sok olyasmit tennék, amire évek óta képtelen vagyok egy bizonyos személy miatt, aki tönkre vágta az életemet. Howard az az illető, aki miatt nem lehetek nyugton egy percre sem és tudom, hogy ez az állandó stressz... a lidérces álmok csak akkor szűnnek meg, ha végképp hátat fordítok New Yorknak és elköltözöm innen. Los Angeles tökéletes helynek tűnik. Nincs túl messze, mégis biztonságban érezhetem magam, messze Howard hanyag eleganciájától és füstöt tekintetétől. Abban pedig nem kételkedem, hogy Tristan ne lenne partner ebben az egészben és ne segítene. Mindenben támogat, hagyja, hogy önálló döntéseket hozzak.
- Jó éjszakát! - nyögöm ki végül és hagyom, hogy kisétáljon az ajtón, majd becsapja azt maga után. Üresség kezd el fojtogatni, a magány erőszakos tenyere feszül torkomnak és próbálja végképp kioltani amúgy is szánalmas életemet.

***

Két óra telt el azóta, hogy Cece kilépett az ajtón. Két óra telt azóta, hogy az egész életemből kisétált és magamra hagyott. Ahelyett, hogy magamat ostoroznám azért, mert tönkretettem a saját lehetőségemet valami újra és egészen meredek dologra, inkább őt hibáztatom, őt okolom a történtekért. Könnyebb másra kenni az egészet, mintsem beismerni, hogy én csesztem el. Máshogy kellett volna intéznem ezt az egészet.
Tizenegy óra van. Három szál cigarettát szívtam már el és jelenleg a negyedik rostokol vékony, remegő ujjaim közt. Nem tesz jót, túl sok a nikotin, mégis felszabadulok tőle és józan emberként gondolkozom. A koffein és a nikotin évek óta jó barátaim, velük aztán tökéletes a kapcsolatom. Két órája, mióta Cece elment, ők azok, akik vigasztalnak.
Elnyomom a félig elszívott cigarettát, majd felállok a kanapéról. Ebben a két órában sikerült magamra küzdenem egy sötét farmert és egy fekete, a saját méretemnél kétszer nagyobb kötött pulóvert. Ezer meg egyszer indultam már el, aztán valami mégis maradásra bírt, de ezúttal nem hagyom. A fogasról leakasztom korom színű szövetkabátomat és belebújok gyorsan. Nincs időm begombolni ezt a csodás darabot, azonnal kilépek az ajtón, bezárom magam mögött, a kulcsot pedig a lábtörlő alá rejtem. Tristan mindig megdorgál emiatt. Mintha egyáltalán érdekelne, mi a véleménye az ostoba szokásaimról.
Taxit fogok és elkocsikázok Cece lakásáig. A gyomrom diónyira szűkült, a tenyerem izzad az idegességtől és bármennyire érzem nyeregben magam, ideges vagyok. Frusztrál a gondolat, hogy a Szarházi itthon lehet, pedig ha jól emlékszem, azt mondta Cece, hogy szabadnapokon általában hajnalig dolgozik. A számat rágom, majd kiszállok a taxiból és zsebre vágom kezeimet. A hat hónap alatt összesen négy alkalommal jártam nála. Nem szereti, ha idejövök, ezért nem is teszem. Tudom, mennyire tart attól, hogy mi van ha tetten ér minket az a vadállat. Én nem félek, de az ő testi épségét nem vagyok hajlandó kockára tenni. Beütöm a kapukódot, a hosszú berregés jelzi, hogy mehetek. Felszaladok a lépcsőházban, felfelé ahhoz a lakáshoz, ahol Ő lakik.
Megtorpanok az ajtó előtt, az ájulás kerülget. Minek vagyok itt? Mit akarok tőle? Mit fogok mondani? Émelyítően nehéz kérdések kezdenek ostromolni, de úgy döntök nem foglalkozok velük. Kopogok. A pulzusom az egekben.
- Egyedül vagy? - ezzel a kérdéssel nyitok, amennyiben Ő nyit ajtót és hajlandó nem tüstént az arcomba csapni.

Flying without Wings

i'm here for you

Azt hiszem még a kapcsolatunk kezdetén be kellett volna nyújtsak egy papírt azzal amit elvárok. Megkönnyítette volna a dolgunkat mindenféle szempontból, ám meg is nehezítette volna, mert talán azoknak a szavaknak a határait kezdtük volna feszegetni. Jobban mondva én, mert csak én tudok annyira hülye lenni, hogy megtegyem. Világéletemben ezt tettem, a határokat, szabályokat feszegettem.
Csupán bólintok. Tényleg nem tudnék elszakadni ettől a várostól, túlságosan hozzám nőtt az állandó nyüzsgésével. Na meg ismerem is eléggé, hiszen itt születtem, nőttem fel. Itt voltak az életeim nagy lépései amik minden tinédzser életében megvannak. Másként meg ez a város tanított meg élni, élvezni minden percet, mert semmi sem adatik meg kétszer. Csak a balesetin való ébredés, na abból lehet nyugodt szívvel duplázni, triplázni. Foltoztak már össze párszor, aminek a nyomait a lézerkezeléseknek hála nem viselem. Még csak az kéne, hogy a tökéletes testemet valami heg csúfítsa el.
Valamiért úgy érzem már kiléptem a ágycimbora kategóriából annyi időre amíg ember számba vett és elmondta mit tervez. Simán megtehette volna, hogy lelép mindenféle jelzés nélkül. Megtudva pedig összedőltem volna, mint egy kártyavár, valaki karjai között pedig vigaszt kerestem volna. Ez a lehetőség még mindig villog, mármint a vigasz, mert ahogy elmegy, én össze fogok zuhanni, mint a piskóta száznyolcvan fokon. Csupán jó lenne előre tudni, hogy ki fog megvigasztalni.
Meg sem lepődöm, hogy újra elfelejtette. Mindenki megfeledkezik a valódi koromról, már aki tisztában van vele. Bár szeretem, hogy felnőttként kezelnek, vehetek alkoholt mértéktelen mennyiségben és a személyimet is ritkán kérik. Ám attól kissé rosszul esett, hogy ő is ennyire el tudja felejteni. Hisz a második alkalommal megmondtam neki, nehogy meglepetésként érje a dolog. Erre tessék, túlságosan leköti a testem látványa biztos, amiatt történt ez.
- Azért nem szeretnék olyat akivel nem feküdhetek le. -
A megfogalmazódott gondolatot mondom ki hangosan, még ha eléggé meg is sértem vele. Tudja jól az életem szerves része lett a szex, amit már nem tudok kikerülni. Egy sóhaj szakad fel tüdőmből az óvatosan közlekedő nyelvére, végig tapogatja a bőrömet, ezzel tovább húzva.
- Mert a feljelentéssel a rendőrség megismeri az életem. -
Még mindig nem érti, hogy számomra a mumus a rendőrség? Ők, azok a sármos férfiak az életem riogatói. Semmi perc alatt romba döntik az eddig szépen, lépésről lépésre létrehozott valamimet. Bedugnak egy intézetbe ahol garantáltan kínoznának, vernének még jobban, mint most. Ki akarok kerülni ezt, emiatt merek bedobni egy kompromisszumot. Hiába tudom, hogy szívből utálja, valamilyen módon nekem is részt kell vennem a sorsomat befolyásoló döntésekben.
A topomnak annyi, fejemen áthúzva a padlón landol. Én pedig a csipkemelltartómban feszítek és sóhajtozom össze vissza. Ujjaival barangolja be a testem felső részét, majd a melleimre igazolnak le. A csípőjével szépen lassan egybe fogok olvadni ha még közelebb nyomja, mialatt alsó ajkamba harap. Mind e közben én sem tétlenkedem, kezem újra végig siklik kívánatos testén, megállapodva a derekán. Azt a csomót keresem ahol összekötötte a fürdőköpenyét, amivel sikerült elrejtenie előlem magát.
Kész, vége. Ujjai megtorpannak, ajkait elhúzza, én is megállok. Persze azért annyira mégsem vagyok hülye, hogy ne érezzem meg azt az eszeveszettül száguldozó szívét, lévén, hogy éppen akkor a mellkasát simogattam. Lesütöm tekintetem, nem merek szemébe pillantani nehogy felfaljon vagy elevenen süssön meg. Marhára fájnak az égési sérülések, én már csak tudom.
Vágyakozva pillantok utána, hisz távozik ölemből, hátrahagyva a szavait. Szabadkozni egyáltalán nem készülök, miért kéne? A számat olyankor nyitom ki mikor igazat beszélek, vagy mikor valakinek éppen a csillagokat hazudom le. Ő az első részbe esik, még akkor is ha a másodikba szeretne. Figyelem ahogy végig szánt a haján, azon a selymes haján amibe számtalanszor temettem az arcom.
- Jobb ha megyek. Remélem sikeresebb életed lesz Los Angelesben, mint itt. Na meg nem találkozol még egy ilyen hülyével, mint én. Azért örülök, hogy felhívtál. -
Űz a vérem, akarom őt, de ő nem engem. Mélyet sóhajtva állok fel, indulok el a szék felé ahova a kabátomat dobtam. Felveszem, cipőimbe belépek és táskám után nyúlok. Vissza pillantok rá utoljára, próbálom memorizálni minden egyes porcikáját. Egy szót sem szólok, köztünk a szavaknak egyáltalán nincs súlya, megtanultam már. Aztán az ajtóhoz indulok, igenis ki tudok találni egyedül mindenféle segítség nélkül. Még becsukni is képes vagyok, de most csak a kilincsre csússzanak ujjaim, várok még egy pillanatot hátha utánam jön. Amennyiben megteszi, ránézek és várom, hogy mondjon valamit. Ha meg nem, hát így jártam, kilépek az ajtón, becsukom és lemegyek a lépcsőn.

I can't touch the Sky...

hits make us to come closer

Velem akar lenni. Sok mindent takar ez a kijelentés számomra, de főként semleges dolgok vernek utat ötlet gyanánt koponyámban. Cece sosem jelezte, hogy bármi többet is akarna, én pedig jó szerető módjára nem hántolgattam fel azt, amiről szó sem volt soha. Nincs szükségünk érzelmes társalgásokra, sem arra, hogy egymás idegeire menjünk a számonkérésekkel meg a féltékenykedéssel. Ha nem is szögeztük le az elején világosan, hogy ez semmi több a testiségnél, ő is és én is érzékeltük, mennyire nincs helye itt a bensőséges dolgoknak. Nem arról van szó, hogy lelkitársak vagyunk és hogy egymásnak teremtett minket a sors, ugyanis Cece már csak ránézésre is a szöges ellentétem. Feltételezem vannak bizonyos igényei egy kapcsolatot illetően, amiket én sosem tudnék megadni neki, főleg nem akkor, ha ebbe beletartoznak az egymás karjaiban való ébredések, a romantika, a szerelem bizonygatása. Mindig is hadilábon álltam ezekkel a dolgokkal és nem véletlenül nem bővelkedek kapcsolatokban. Sem barátaikban, sem szerelmi kapcsolatokban.
- Mindketten tudjuk, hogy nem tudnál elszakadni New Yorktól - egy szőke loknit csípek ujjaim közé. Abban sem vagyok ilyen veszettül biztos, hogy én el tudnék szakadni ettől a várostól. De muszáj.
Nem tudom, önző lépés-e a részemről, de nyilvánvalónak tartom, hogy nem. Nem tartozok számadással Cecenek és attól sem kéne rosszul éreznem magam, ha szó nélkül léptem volna le. Mert ahelyett, hogy utóbbit megtettem volna, inkább elhívtam ide és közöltem vele normális ember módjára. Számba vettem természetesen a felmerülő problémákat, miszerint majd nem tudok lemondani ezekről a rózsaszín, telt ajkakról és a testről, amit a fehér top és vékony lábaira feszülő, fekete bőrnadrág rejt. Az már csak a ráadás, hogy kezdem lelkileg is kiismerni, hogy minden mozzanatára szinte számítok... némelyiket pedig elvárom.
Mindig, mindig sikerül elfelejtenem, hogy még kiskorú. Akkor sem sejtettem koráról semmit, mikor először találkoztunk és ezt a mai napig képes vagyok figyelmen kívül hagyni. Igaza van és bár nincs ínyemre magammal vinni Los Angelesbe, de valószínűleg ez lenne a legokosabb döntés, ha nem szeretném kínok alá vetni az elkövetkezendő pár évben, míg nem hozhat önálló döntéseket és miután én elhagyom a várost.
- Ha szerzek valakit, elviseled magad mellett? - nyelvem hegye óvakodva érinti bőrét, megérzem a parfüm enyhén kesernyés zamatát nyakán és hirtelenjében még többet akarok belőle. Azt hittem, a testemet feszítő vágyat már nem lehet fokozni, de mégis. Cece érintései és testének rezdülései minden idegsejtemet támadásba lendítik - Kompromisszum szaga van a dolognak - mosolyra húzom ajkaimat, pedig ő is tudja, mennyire nem szeretem a kompromisszumokat. Vezető, mintsem követő típus vagyok, ezáltal sosem szívleltem a helyzeteket, melyekről mások döntöttek és nem pedig én. Cece olyasmit kér cserébe, amit nem tehetek meg, különben tovább bonyolítanám a dolgokat kettőnk között és az nem tenne jót furcsa kapcsolatunknak. Patthelyzet alakult ki. Miért nem veszi figyelembe, hogy az ő érdekeit próbálom nézni?
Áthúzom a fején a topot, ujjaim felsiklanak bordái mentén, majd elszánkáznak hasára, hogy onnan felfelé haladhassanak tökéletes, kerekded mellei között, melyek kívánatosan feszülnek a csodaszép csipkemelltartóban. Még közelebb nyomom csípőmet, ingerelve ezzel ő csípőjét és ajkaim újra ajkaiért kapnak, fogaim enyhe vehemenciával csukódnak össze alsó ajkán.
Aztán meghallom azt a szót és mintha felrobbanna körülöttünk minden. Zúg a fejem, visszhangzanak szavai. A nevem. A nevem, amit még sosem használt ebben a szövegkörnyezetben. Sosem mondtunk semmi ilyesmit egymásnak, mert ez az egész nem erről szól. Sosem szólt erről és nem is szólhat. Ha Tristan csak egyszer is meg mert volna ilyesmit említeni, saját magam kérvényeztem volna, hogy helyezzenek mellém egy másik gyámot még akkor is, ha erre a legcsekélyebb is az esély. Szét akarok nézni Cece fejében és tudni, hogy mi késztette őt arra, hogy ilyesmit közölni merjen velem. Tristan poénja jut eszembe és hogy talán ez is csak egy tréfa, legalábbis annak szánja. A szívem eszeveszett vágtába kezd mellkasomban és félő, hogy még ő is meghallja robogását.
- A rohadt életbe, tudtam - sziszegem fogaim közt, majd kiszállok az öléből. Koromsötét tincseimbe szántok ujjaimmal, csillapítom heves légvételeimet.
A tény, hogy akár én is mondhattam volna ezt a szót, felzaklat. Mert rengeteg tényt tudnék most fölállítani, kezdve azzal, hogy ugyanazzal küzdök már magamban napok óta, mégpedig hogy befogjam a számat az érzéseimről és ne osszam meg azokat Cecevel. Emellett tény az is, hogy nehezebb lesz minden ezek után, amennyiben nem kezd el szabadkozni, miszerint csak viccelt és ne vegyem komolyan. Tudtam, hogy nem fog az örökkévalóságig működni ez az érzelemmentes állapot köztünk, de abban mostanság cseppet sem voltam biztos, hogy ez a valaki, aki feladja, az nem én leszek.
- Nem... Nem kellett volna, hogy felhívjalak - beharapom alsó ajkamat, végignézek félmeztelen testén, a vágy pedig még mindig bennem lüktet, ugyanakkor azon kevesek közé tartozhatok, akiknek a józan esze felülmúlja testi kényszereiket.
Épp ezért csak ácsorgok tanácstalanul és azt kívánom, bár ne lenne rám hatással az, amit mondott.

Flying without Wings

i'm here for you

Rámosolygok továbbra is szemeibe nézve. Nem küld el, nem kell tovább kutakodnom a lakásában elhelyezett dolgaimon. Örülök neki, mert vele kapcsolatban vagyok a legóvatosabb, a legjobban kezelhető. Megteszem amit kér, el sem mozdulok. Csak kiélvezem a pillanatot vele, mielőtt azon kapom magam, hogy beleszerettem.
Érdeklődik, kérdez, kíváncsiskodik. Tényleg halvány segédfogalmam nincs miért teszi ezt és éppen most. Eddig tökéletesen megvoltunk, nem turkáltunk a másik életében. Igaz én mindig szerettem volna tudni ki részese az életének, csupán merszem sose volt rákérdezni. Ahogy persze most sincs. Elvégre én a meghunyászkodó vagyok kettőnk közül akibe bárki belerúghat mindenféle lelkiismeret furdalás nélkül. Kivételesen ő nem teszi meg, aminek igazán tudok örülni.
- Ha összeszedek valamit, az az én problémám, mert alkalmi szeretőnek tartasz és nem többnek. -
Ne kerüljük a forró kását, ki kell mondani a tényeket. Amennyiben összeszedek valamit, az teljes egészében a privát problémám lesz, mert ő nem hiszem velem fog lenni. Vagy a kezemet se fogja fogni a vizsgálatok alkalmával. Bár egészen kizártnak tartom a dolgot, mert két hónaponként kötelezően szűrővizsgálatokon veszek részt, természetesen az ő tudta nélkül. Valahogy sosem akaródzott elmondani, hogy a nőgyógyászom egy pasi aki élvezettel néz szét lábaim között. Mondom, szét néz, semmi többet nem téve, mert speciális helyzetbe sodorna vele. Annyira meg az a pasi nem hülye, hogy a jól kereső diplomáját szögre akassza egy szőke cicababa miatt, ahogy nevezni szokott.
Mondatára bólintok. Tényleg azt csinálom, akármennyire is zavarja ez a tény. Változtatni terveznék, de ahhoz az ő változása kell. Fel kell vállalnia engem, ahogy én is őt. Boldogan megtenném akár ezt is neki, csupán fogalmam nincs viszonzásra kerülne a dolog, így inkább csendben szenvedek a nyomorult életem kitartó társaságában.
Nagy kortyokban nyelem a levegőt, hiába ordított oxigénért a tüdőm, én tovább akarta nyújtani az élvezetet Moira társaságában. De elhúzódott, ajkait eltávolította az enyémekről és most árválkodnak. Vágyom a közelségére, akarom őt, ám mégis várok. Várok, mert alávetem magam akaratának, kényének, kedvének, bármiének.
Valójában lesújt a hír rendesen. Elköltözik, elmegy innen Los Angelesbe. Itt hagy, hátra hagy, magányosan. Nem lesz több közös percünk, pillanatunk, óránk vagy légyottunk. Nem fogok többet hozzá bújni macskásan, elveszni a csodálatos szemeiben vagy a csúcsra juttatni őt. Végérvényesen ki akar lépni az életemből, csak a kozmetikázott igazságot adja elő. Végül is ez jó nekem, mert egy szőke pláza cicának tart aki nem jön rá a valóságra.
- Megfordult, mert veled akarok lenni. -
Elmosolyodom a legújabb csókra amit bezsebelek tőle, boldogsággal tölt el. Ám ez a hirtelen jött boldogság száll is tovább, mert a következő szavai rendesen koppannak. Feljelentést emleget, nem akar vitatkozni meg nem jó ez így. Mélyet sóhajtok, kifejezve ezzel a legtöbb érzést amit a témával kapcsolatban érzek. Egyáltalán nem kéne foglalkozni vele, még akkor se ha nincs jobb dolga. Komolyan, inkább lovagoljunk azon, hogy a héten hányan döngettek meg, mint ezen. Arról szívesebben beszélek, pedig garantáltan fáj neki valamilyen szinten.
- Ha feljelentem mi lesz? Mi fog változni? Nem lesz senki a közelemben aki nagykorú, akinek a nevére elküldik a számlákat vagy aki megmondja a szomszédoknak, hogy csak a húga vagyok. Vagy akarsz szerezni nekem valakit? -
Kissé szemrehányó lehet a hangom, bár egyáltalán nem szeretnék vele vitatkozni. Csak értse meg nekem ez így jó, ha másképp nem akar segíteni. A nyakamra nem kell a rendőrség, mert zárós határidőn belül kiderülnek a hamis papírjaim, a munkám, a halott szüleim. Ezek pedig előre lefoglalt helyet jelentenek egy javító intézetbe kiskorúak számára, mert igen, én egy rohadt kiskorú vagyok.
Mozgolódásra leszek figyelmes és tessék, a komoly eszmecserénk el van intézve azzal, hogy a kulcscsontomtól egészen a fülcimpámig csókolgat. Sóhajtozva élvezem miközben végig simítok gerince mentén, le a fenekéig amibe kissé belemarkolok. Bőrömön érzem ujjait, a topom alá nyúlt be. Csak csináljuk már, kívánom rettentően.
- Ha veled mehetek, megteszem. -
Zárom rövidre a feljelentés dolgot, mert nehéz a szavaira fókuszálni miközben az ölemben van. Különben örülhet, rá se kérdeztem miért akar elmenni vagy itt hagyni. Mégis én hülye, vele akarok menni. Jobb lenne nekem? Ki tudja, a legjobb ha kipróbálom. Mindenhol tudok a rúd körül forogni falatnyi ruhában. Újra végig szalad kezem a testén, miközben nyelveink szenvedélyes rohamba kezdenek. Hagyom, hogy húzza a topomat, nem tudok rá mérges lenni ilyenkor. A haragomat későbbre tartogatom, amennyiben van nekem olyan.
- Szeretlek Moira. -
Szalad ki a számon teljesen önkéntelenül, mindenféle ellenőrzés nélkül. Amint meghallom a saját hangom, szégyellni kezdem magam és megtorpanok. Vajon hogyan reagál rá? Folytatja tovább amit eddig tett vagy elsiklik felette vagy reagál? Kérdések, már megint, a válaszok szokás szerint sehol.

I can't touch the Sky...

hits make us to come closer

Nem tudom, mi lenne most a legjobb. Talán tényleg okos döntés lenne kisétálnia ezen a kicseszett az ajtón és elfelejteni, hogy ma egyáltalán felhívtam. Belegondolni, hogy miközben beszéltünk, valaki épp bőszen és hevesen döngette, pocsék érzés és arra gondolni, hogy ez egyáltalán érdekel és foglalkoztat, még pocsékabb. Képes lennék ezt a kávésbögrét a falhoz vágni dühömben és ez nem jót jelent, mert azt jelenti, hogy kettőnk kontaktusa valami egész mássá formálódott át, részemről legalábbis biztosan. Mélyen elfojtani ezt a burjánzó szörnyűséget, ami arra késztet, hogy aggódjam érte és gyűlöljem a szeretőit... ez a legjobb dolog, amit tehetek.
- Nem. Azt akarom, hogy maradj - halkan, tartva a szemkontaktust közlöm ezt vele. Megkönnyebbültem, viszont a tudatomban a kényszer lüktet, hogy jobb lenne most teljesen egyedül, bezárva lenni a négy fal közé saját mocskos gondolataimmal, amikben a régi emlékek nagyja szerepel. Amikben Howard szerepel, az a torzan vigyorgó arc és azok a jól fésült őszes tincsek.
Szám sarka megrándul. Nála is jobban szeretném tudni, mióta érdekel, kik a szexpartnerei és kik nem. Óvatos mosolyba kúsznak ajkaim. Magamon szórakozok, a szerencsétlen helyzetemen és hogy mi a francért kell folyton felhívnom, ha valami problémám van. Mielőtt megjelent volna, mindig el tudtam intézni mindent magamtól is. Nem kell segítség, nem kell egy szőke cicababa ahhoz, hogy túltegyem magam a gondjaimon. A probléma csak az, hogy ő sokkal több egy szőke cicababánál és rohadtul könnyebb lenne minden, ha sík hülye lenne. Vagy ha nem tanúsítana figyelmet nekem. Ha nem lenne ilyen cseszettül tökéletes és figyelmes.
- Nem érdekel. De ha összeszedsz tőle valamit... - nem folytatom a mondatot, remélhetőleg tudja magától, mennyire nem lenne ínyemre, ha bekapna valami átkozott betegséget, amit a drágalátos főnöke nagy ívből leszarna - Azt csinálsz, amit akarsz - vállat vonok végül. Valóban az ő dolga. Azt csinál és azzal, akivel akar. Nem kellene beleszólnom, nem kellene érdeklődnöm és végképp nem számon kérni rajta a dolgait, mivel ha ezt csinálnám, már az elején tönkrement volna minden köztünk. Igencsak sok munka van ebben a hat hónapban.
Érzem, hogy minden porcikájával rám koncentrál. Érzem, hogy ugyanazt akarja, amit én és azt is, hogy szíve szerint most azonnal elvenné azt, amit akar. De mint mindig, most is észlelem azt elővigyázatosságot és visszafogottságot, amit mindig... hogy inkább vár, inkább hagyja, hogy én tegyem, amit tenni akarok. Magamban helyeslően bólintok, miközben nehézkesen és nagy tépelődések árán szakítom el ajkaimat ajkairól. Nehezen szedem a levegőt.
Mióta erre az elhatározásra jutottam, sosem gondoltam bele, hogyan fog reagálni. Mit fog mondani, mit fog tenni. Mert ha elköltözök New Yorkból, csak azt jelentheti, hogy nem sűrűn fogunk találkozni, legalábbis nem várhatom majd el, hogy egy csettintésemre ugorjon át Los Angelesbe is. Talán megtenné, de akkora önző ribancnak még én sem tartom magamat. Van saját élete, saját kapcsolatai, amik talán ugyanolyan fontosak neki, mint nekem a miénk.
- Mintha egyáltalán megfordult volna a fejedben, hogy velem jössz - megfogom kezét, mikor az arcomhoz ér és elszakítom onnan. Apró csókot lehelek tenyerébe - Azt akarom, hogy mielőtt elmegyek, jelentsd fel azt a szemétládát. Nincs kedvem vitatkozni veled... csak reméltem, hogy mostanra már te is belátod, hogy ez így egyáltalán nem oké - nem akarom feldühíteni, ostoba, sértő jelzőket vágni a fejéhez. Ezek mind egy vita alkalmával történnek meg ugyanis és nekem nincs kedvem egy konfliktushoz. Világ életemben kerültem azokat és ez most sincs másképp, főleg nem Cece esetében.
Kulcscsontjához hajolok, csókokkal ívelve felé, végig nyakán, eljutva egészen fülcimpájáig. Kezem a fehér top alá csúszik, megérezve bőrét tenyerem alatt pedig újra éhes lázban égek, hogy ne húzzam a dolgokat, csak csináljam, amit minden alkalommal szeretnék vele.
- Tudom, hogy ha elmegyek, továbbra is csak tűröd a szarságait és nem leszek itt, hogy összekaparjalak - újabb csókok állkapcsa mentén, megérkezvén ajkaira nyelvem imádott nyelve felé oson, mire halk sóhaj szakad ki belőlem - Ne miattam, hanem magad miatt tedd meg! - ujjaim felfelé húzzák a top szegélyét, de ezúttal korántsem vagyok olyan biztos benne, hogy hagyni fogja.
Korántsem vagyok benne biztos, hogy nem dühítettem fel azzal, amit kértem.

Flying without Wings

i'm here for you

Egy kissé elszomorít, hogy csupán egy biccentésre méltat. Közben a másik felem meg csitít, hogy ez is több, mint a semmi. Mert általában mindenféle kommunikációt mellékvágányra terelve ülünk egymás mellett. Vagy fekszünk, ez már részletkérdés. Kezdem megszokni igaz, de attól még mindig nem tudok lejjebb adni a beszédes énemből. Az énemből ami még mindig vágyik a töretlen figyelemre, megértésre, segítségre. Elvégre én egy elveszett kislány vagyok a nagy világban. Még ha ezt sokan nem is látják bennem. Hamarabb meglátják bennem a nőt akit el kell vinni egy jó numerára aztán sorsára hagyni. Moira nem tudom mit látott bennem akkor nap a fegyverkereskedésben, mégis örülök neki. Az életem egy biztos pontja lett 6 hónap alatt. Elég gyorsan elérte ezt, annak ellenére, hogy minden egyes szavára csak ugrom. Akármit kér tőlem, megpróbálom teljesíteni a legutolsó lélegzetemmel is.
Meglepődöm. Azt mondja vissza mehetek ha tovább akarok kúrni a főnökkel. Egy másodpercig komolyan elgondolkodom az ajánlatán, de nem élek vele. Bármikor le tudok feküdni a főnökkel, ő viszont nem hív fel bármikor. Ki kell használnom a lehetőségeimet amik kínálkoznak.
- Azt akarod, hogy elmenjek? -
Kék szemeim a kabátomra vándorolnak a cipőimet keresve. Vajon mennyire hamar tudnám őket felvenni ha azt mondaná menjek el? Nem szeretném gyakorlatba ültetni az elméletemet, jó nekem itt a kanapéján üldögélve egy bögre kávéval a kezemben ami belekortyolok. Majd sikeresen lenyelem a kortyot miután meghallom az újabb kérdését. Mióta érdekli ennyire az, hogy kikkel szoktam dugni? A féltékenység valahogy kettőnk között nem téma. Lévén, hogy ő a gyámjával szokott, én meg azzal akivel lehet. Persze egészséges keretek között, mert liliomtiprást bünteti a törvényt. Még ha rólam is van szó, emiatt vannak hamis papírjaim. Működnie kell az üzletnek anélkül is, hogy nagykorú lennék.
- Mióta érdekel ennyire, hogy kivel kefélek? Amennyire tudom csak velem csinálja, aztán ki tudja, sosem ellenőriztem. -
A témát kezdjük annyira kivesézni, hogy nemsokára bevallom néha még egy eléggé hűséges rajongóm is lyukra szokott játszani. Bár az illető igazi nőként kezel ebben a silány életemben ahova nem valami sok boldogság jutott. Ő az aki megkap egy egy fárasztó fellépés után, életet ráz belém majd eltűnik. A fintora nem kerüli el lankadatlan figyelmem, úgy látszik eléggé érzékenyen érinti a téma. Tudnánk tenni ellene, viszont közös megbeszélés alapján mi csak összejárunk, nem szólunk bele a másik életébe.
Amint leülök melléje a kékségeim megtalálják amit keresnek. Őt keresik éhes, vad vággyal. Megtalálom a köntösének azt részét amivel összefogta, rájövök mennyire könnyen lehetne onnan kibújtatni. Mégsem teszem meg, hagyom magam sodródni az árral. Ő hívott fel, el kéne mondja mit akar mielőtt rá vetem magam. Feszegetem a határaimat szépen lassan, neki pedig tudnia kéne. Hisz ismer, vagy nem?
A mozdulataimat figyelem, a csészéjét leteszi a dohányzóasztalra. Aztán felém mászik, én pedig kortyolok egy utolsót a feketéből és az ő példáját követve rakom le a kis asztalra mielőtt ide ér. Arcomat kezei közé fogja, megcsókol majd nyelveink vad táncba kezdenek. Csípője csípőmnek feszül, ujjai felfedező útra indulnak lóboncomba. Az én ujjaim sem tétlenkednek, az ő hajába túrnak bele. Közben egy másodpercig sem tiltakozom, hisz eszeveszetten kívánom őt. Kulcscsontomat cirógatja, én a hátán simítok végig. Majd vége. Ennyi, kész, elhúzódik. Direkt csinálja velem? Bedob egy ilyet és aztán parlagon hagy? Csak ne csodálkozzon ha a konyhaasztalán fog megdöngetni egy szomszédja egy szép nap.
- Gondolom nem szándékozol magaddal vinni. -
Közlöm megállapításomat miközben ujjai a nyakamon lévő foltra tévednek. A levegő is benn szakad a tüdőmbe annyira meglepődöm, hogy látszik. Simogatni kezdi, apró köröket leírva. Mindezt az ölemből, ahonnan nem kelt ki. Végig simítok arcán újra mosolyogva. Milyen szép az arca ebből a szögből, mint a többi másból is.

I can't touch the Sky...

hits make us to come closer

Biccentek, jelezve ezzel, hogy vettem a hálálkodást, ezt a finom kis hálálkodást. A jelenléte több, mint megnyugtató. Az ember ritkán érzi úgy, hogy aki mellette van, az úgy igazán vele van és nem csak testileg, hanem szellemileg is. Cece ilyen ember. Nem tudom, csak nekem jár-e az a lehengerlő megtiszteltetés, hogy figyelmet szán rám, nem pedig csak elvisel, de jó pont jár érte. Még akkor is, ha ezt nem gyakran hangoztatom neki és ha általában csak némaságba burkolózva ülök mellette, kortyolom a kávémat és nézem, mintha tényleg semmiféle kötődést nem éreznék irányába. Pedig sajnos érzek és ettől akarok egyre kétségbeesettebben szabadulni. Vigasztal a gondolat, hogy annál borzalmasabb dolgok nem történhetnek velem, mint gyerekkoromban. A sors fintora, hogy épp egy olyan nővel hozott össze, aki szintén erőszak áldozata, méghozzá szexuális erőszak áldozata. Ezek után merjen bárki is csodálkozni, hogy én, vagy ő, vagy bármelyik hasonló helyzetű nő szívesebben tölti szabadidejét a gyengébbik nem társaságában.
- Visszamehetsz, ha akarsz. Nem azért hívtalak fel, hogy bármi jónak elrontója legyek - merészen felé pillantok, pedig gyűlölöm a gondolatot, hogy hátat fordítson és élve az ajánlatommal, tényleg visszamenjen a főnökéhez. A főnöke... még csak nem is ismerem, bár kétségívül egy hasonló szarházi lehet, mint a barátja, aki nem tiszteli a nőket és tárgyként kezeli őket. Igyekszem nem gyűlölni a férfiakat, de a ritka kivételekkel sajna még nem állt módomban összefutni - Minden alkalmazottal kefél vagy csak neked jár ekkora megtiszteltetés? - csitítanom kell magamat, mert már így is túl sokáig lovagolok ezen a témán. Nincs közöm hozzá, kivel kefél ő vagy a főnöke. Csinálják, ha jól esik nekik, mindenesetre egy fél másodpercre elhúzom számat, ami egy gyenge fintorként könnyen beleilleszthető a képbe.
Alsó ajkamat rágcsálva nézem, ahogy lomha, lassú léptekkel közelebb jön és mellém telepszik a kanapéra. Éhesen mártóztatom meg tekintetemet a látványban és azon spekulálok, hogyan kelthetem fel az érdeklődését egy ilyen nőnek. Nagyjából semmiben sem egyezünk, sőt a szöges ellentétének mondanám magam és egy külső szemlélő azt hihetné, taszítjuk egymást, mint a mágnes hasonszőrű pólusai. Lehet, hogy egy hangyányi probléma akad az önbecsülésemmel, mindenesetre életem végéig kételkedni fogok benne is és Tristanben is.
Újabb korty kávé elfogyasztása után leteszem a még félig telt bögrét a dohányzóasztalra, majd visszaülök, végül arra a döntésre jutok, hogy közelebb kúszva ölébe mászok. Kezeim közé fogom arcát, megcsókolom, nyelvem pedig kéjes éhséggel kap nyelve után. Tudom, hogy sosem ellenkezne és ha nem lenne kedve hozzám, át sem jött volna. Csípőm csípőjének feszül, ujjaim a szőke tincsek közé bújnak, másik kezem pedig kulcscsontja peremére csúszik. Aztán vége. Elhúzódom, de nem moccanok helyemről.
- Los Angelesbe fogok költözni - nyögöm ki és nyakára téved tekintetem. Apró, alig észrevehető lilás véraláfutás. Nyilván alapozót kent rá, ami nem takarja kellően a vadbarom által okozott sérüléseket. Ujjam hegye rátalál az alig látható foltra és kisebb kört rajzol le rá.

Flying without Wings

i'm here for you

Számolom a folyosón található repedéseket, pókokat, virágoknak hitt kórokat. Bármit csak teljen az idő, vánszorogjon tovább a mutató és nyíljon ki az ajtó. Lassan már térdre vetem magam a nyílászáró előtt csak nyíljon ki és mutassa meg nekem Moirat. Erre a lépésemre mégse kerül sor, mert kitárul az ajtó szélesre, megjelenik ő kezében két csésze kávéval. Elég az illatát megérezném és már tudom, hogy kell ez nekem. Csupán megvárom amíg megkínál, elvégre hiába vagyok a szeretője, attól még nem szabad nekem mindent. Például egy lakáskulcsot se, pedig az első szavára szökök, mint valami jól idomított kecske vagy majom.
- Köszönöm. -
Egy apró mosollyal a szám szegletében veszem el tőle a csészét amit szabályosan a kezembe nyom. Majd betessékel, újra itt vagyok a lakásában. Semmi érdemlegeset nem mond, nem ölel meg, meg semmi ilyesmi. A lelkem mélyén a gyermeki énem elvárná, viszont a felnőtt már nem pazarolja ilyenre az idejét. Ő már tudja miből áll ez a sivár világ, ilyen apró gesztusokat meg remélni se mer. A kabátomat az első utamba eső székre dobom le, a táskámmal együtt. A kis magas sarkútól is megszabadulok, hirtelen jobb cipőt nem találtam. Amiben meg a klubba mentem az elkeveredett, de behajtom a főnökön vagy így, vagy úgy. Aztán újra kezembe veszem a kávét, mélyet szippantva belőle, hisz még gőzölög. Kortyolok belőle majd rá pillantok. Ilyenkor jönni szokott valami kérdés amire válaszolnom kell. Vagyis nem kell, hanem én teszem meg csupa szívjóságból.
- Nem. Ez éppen a főnököm volt. -
Sóhajtok egyet, hisz tudom jól egyáltalán nem érdekli a szánalmas kis életem. A perverz pasim aki csak a kúrni valót látja bennem, a munkám ami a magamutogatásról szól. Mind e közben meg más épeszű messze menekülne az egésztől. Én meg egyszerűen nem tudok, mert nem tudom mit csináljak. Ha lenne annyi merszem már rég kértem volna segítséget tőle, csak nincs. Lehet nem is tenne semmit, elvégre tényleg semmi közünk egymáshoz a pár alkalmon kívül. Kérdőjelek sokasága váltja egymást a fejemben, ami a menekülésről, róla, a jobb életről szól. Csupán hogyan kell csinálni? Üssek a hasamra és már meg is van?
Fel sem merül bennem a feltételezés, hogy a kérdése több volt. A féltékenység messziről elkerüli a mi nem is tudom minek nevezhető kapcsolatunkat, talán alkalmi? Nincsenek nálunk kötöttségek, mindenki azzal csinálja akivel akarja. Legalábbis én ezt a filozófiát követem, mert ha egy jó numerára van kilátás nemet nem tudok mondani. Ezzel szemben vele nem tudom mi a helyzet, van-e valakije rajtam kívül vagy én vagyok az egyetlen állandó? Kérdések, kérdések, csak ezek merülnek fel. Komolyan, jöhetne valami jobb.
Hív. Még egy párnát is arrébb pakol csak, hogy oda férjek. Lépek, majd ülök le a helyre ahova mutatott. Kedvem lenne hozzábújni, beszélgetni, tovább inni a kávét. Mesélni a mai napomról, az elmúlt hetemről vagy bármiről. Ám hallgatok, ülök ott kukán, mint valami feszület és várok. Kettőnk közül ő vezet, én bízom benne. Vagy legalábbis próbálom azt tenni. Bár ugye semmi rosszba nem visz bele? Kortyolok a feketéből, szememből kisöprök egy kósza szőke tincset és hátradőlök. Tudni akarnám miért hívott ide, viszont ha sietettek valamit a végén az ajtó előtt találom magam.

I can't touch the Sky...

hits make us to come closer

Magamban számolni kezdek, mikor lerakom a kagylót. Vajon hány percbe telik, mire ideér? Arra sem emlékszem idegességemben, hogy alapvetően hány percébe szokott telni. A telefonban halk zihálást vagy inkább lihegést hallottam. Megint azzal a szarházival lehet? Nem tudom eldönteni, hogy újra csörögjek és rákérdezzek, ki van épp a lábai közt vagy inkább hagyjam és fogjam be a számat, mint mindig? Utóbbi mellett döntök és miután lerakom a telefont a kis gesztenye színű dohányzóasztalra, a fürdőbe sétálok. Megengedem a csapot, kislámpát gyújtok, majd kibújok ebből a kinyúlt, szürke, festékpecsétekkel ellátott pólóból, ami azt sem tudom, kié lehet és hogyan került hozzám. Talán Tristané. Talán az enyém. Talán egy vadidegené. Nem tudom.

Csengetnek. A fürdőszobai tükörbe bámulok erre a falfehér arcra, a szemeim alatt megülő karikákra pedig még csak fókuszálni sem szeretnék. Satnya és lepusztult lettem pár nap alatt, de biztosra veszem, hogy ez csak átmeneti állapot. Csak erőt kell gyűjtenem, kicsit kikapcsolódnom, na meg elfogyasztanom egy újabb bögre kávét, ami majd helyrehoz mindent. Cece társasága csak ráadás.
Kisomfordálok a fürdőszobából, a fehér pamut köntöst pedig összefogom magamon. Selyemre nekem sosem lesz pénzem. Mielőtt ajtót nyitnék, a konyhába megyek, hogy töltsek két bögre kávét - egyet magamnak, egyet Cecenek. Nem bosszantásképp váratom meg, csupán ráérek és lesz még elég időm a sietségre később, mondjuk holnap. Kortyolok saját porceláncsecsebecsémből, majd a bejárati ajtóhoz lépek és könyökömmel brillírozva tárom szélesre azt Cece orra előtt.
- Kávét? - nyújtom felé egy kis szünet után. Sosem tudom, mit mondjak. Az emberek többsége számára nincs mondanivalóm, így okosabbnak találom, ha csendben maradok, mintsem hülyeségekkel traktáljam őket. Na nem mintha utóbbira egyáltalán képes lennék. Az én számon ostobaság sosem csúszik ki.
Akár akarja, akár nem, a kezébe nyomom az egyik kávét, majd beljebb tessékelem. Reményeim szerint otthon érzi magát és nem kell a szájába rágnom, hogy szolgálja ki magát, rúgja le a cipőjét, hajítsa csak le a kabátját ahova akarja és tényleg teljesen nyugodtan, csináljon amit akar.
- Megint azzal a szemétládával dugtál? - két kézzel fogom a bögrét, úgy iszom belőle. Közben a kanapéra telepszem és onnan mérem fel tetőtől talpig Cece-t, kinek arcáról süt az ártatlanság. Az ember, ha akarná sem tudná leleplezni őt, feltéve, ha ő nincs benne a kitárulkozásban. Nem tudom, hogy örüljek-e megtévesztő mivoltának vagy dühöngjek miatta.
Nyers kérdésemen én is meglepődök. Ezer meg egyszer fogadtam már meg magamnak, hogy nem foglalkozok a dolgaikkal és nem szólok bele, mit csinálnak. A pasija egy állat, aki legszívesebben holtig kefélné ezt a nőt. Ő pedig: na és? Mintha ez természetes lenne. Személy szerint saját kezűleg tekerném ki a nyakát, de nincs túl sok közöm hozzájuk. Sem a pasashoz, sem Cecehez, minek által annyi dolgom lehet pusztán, hogy kussolok. Az ő történetük nem az én történetem. A féltékenység pedig csak egy dolog, amit jó mélyen el kell nyomnom magamban. Csírájában folyton el.
- Gyere ide! - arrébb lökök egy fekete párnát a kanapéról és megpaskolom magam mellett a helyet. Egyáltalán nem hiányoznak azok az érzelemmel túltelített barátságok és kapcsolatok, amikkel mások rendelkeznek. Egyáltalán nem hiányzik az életemből valaki, akivel órákat beszélgethetek.
Elég, ha itt van és nem vagyok egyedül.

Flying without Wings

i'm here for you

Erre a hétre eső boldog percek egyenlőek valahol a kettővel. Újabb magánszámot adtam elő a közönség nagy örömére. Tomboltak is rendesen miközben a pénztárcákban könyökig nyúlkáltak. Annyi pénzt sikerült összeszednem, mint egy hét alatt. Köszönetként a főnök gerincre vágott az íróasztalán. Valójában nem is bántam a dolgot, mert végre valaki nőként kezelt és piszkosul jól néz ki. Na meg bármelyik táncőst mégse fektet le, akárhogyan próbálkoznak a lányok. Több, mint valószínű, hogy emiatt rivalizálni fognak velem, de ki kell bírnom. Elvégre én vagyok eddig a legjobb és legfiatalabb a klubban.
A telefonom után nyújtózkodom. Egészen nehéz miközben egy test szegez egy asztallapjához. Mégis sikerül elérnem anélkül, hogy pózt kéne váltanunk. Hangomat próbálom mérsékelni, elvégre akárki hív, nem azzal akar beszélni aki éppen összeszed egy orgazmust a főnökétől. Moira hangját meghallva egy pillanatra még a levegő is megáll bennem. Ám összeszedem magam, végig hallgatom majd igenlő választ adva nyomom ki. A drága főnököm éhségét kielégítve magyarázom el, hogy sürgős dolgom van, a barátnőm hívott. Ő pedig megérti, nadrágom zsebébe gyömöszölve az esti béremet enged el.
Kilenc után tizenöt perccel szállok ki a taxiból Moira lakása előtt. New York egy olyan negyed ahova nem szívesen járok, ha nem róla van szó. A taxisnak többet adok, mint kéne, elvégre egyáltalán nem tervezem magamra szabadítani a gyámhatóságot, a férfi meg simán felhívhatja. Hiába nézek ki többnek, mint 18, attól csak annyi vagyok. Illetve hiába rendelkezem hamis személyivel ha nem tudom használni. A lépcsőház ajtót szélesre tárom magamnak, hogy garantáltan beférjek na meg semmiféle dög se érjen hozzám a sötétben. A lépcsőket kettesével szedem, levegőért kapkodni meg kincs. Megérkezve a megfelelő emeletre nyomom meg a csengőt. Az ajtónak fekete, vas és van rajta egy olyan kis lyuk amin kipillanthat és észrevehet engem. Engem aki éppen fekete bőrnadrágot, fehér toppot és piros dzsekit visel. Hajam kiengedve, sminkem tökéletes és semmi nyoma az eddig lenyomott műszakomnak. Igaz ilyenkor már javában folyik a műsor, de akit a főnök dug annak vannak bizonyos kedvezményei. Például, hogy elengedi mikor dolga van. Még akkor is ha ez a dolog egy nő akivel valamilyen értelemben megcsalja. Csalom? Áh, dehogy, mi csak összejárunk az irodájában levezetni a felesleges dolgokat. Ő vezeti le rajtam, én meg élvezem, hogy ki van elégítve a nimfomániám.
Várok miközben mélyet sóhajtok. Nem kaptam kulcsot a lakásához, nem törhetem rá az ajtót. Igazából azt se tudom miért hívott. Vagy miért pont engem? Azt tudom, hogy szereti amit csinálunk vagy legalább kedveli, mert ha nem tenné már rég ki lennék rúgva. Nem viselne el, nem is foglalkozna velem. Meg a szánalmas kis életemmel, például, hogy már megint eldurvult a barátom és köztem az együttlét téma. Annyira, hogy bedobott a közösbe a haverjaihoz, először ő vett kezelésbe majd végig ment rajtam öt fickó. Igazából élveztem volna ha utána nem kellett volna sorba álljak fél napig esemény utáni tablettáért, mert a barmok csakis egy helyre voltak hajlandóak elélvezni. Hajamba túrok, az agyam hátsó részére űzöm a tegnapi napomat és próbálok mosolyogni. Felhívott, akar valamit, én meg szöktem. Mi ez ha nem barátság? Nem merem többnek nevezni, mert megint pofára esem. Azt pedig kicsit sem akarom.

I can't touch the Sky...

hits make us to come closer

Tristant botrányosan rossz humorérzékkel áldotta meg az Isten. Nem elég, hogy családos emberként félrekúr az asszony mellett, de még ezekkel a szörnyen fárasztó poénjaival is traktálja szegény embereket. A tegnapi áldozat én voltam és őszintén szólva nem folyt a könnyem a röhögéstől, mikor a telefonban közölte, új gyámot neveztek ki mellém. Az ütő is megállt bennem. Először csak a szívem üteme lódult meg, úgy a normális sebességének a duplájára, majd elkezdett izzadni a tenyerem, a tarkómat kiverte a víz és még a hányinger savas íze is a torkomba kúszott. Ekkor ejtettem el a telefont, aztán zuhantam térdre és kaptam utána. Majd Tris közölte, hogy viccelt. Viccelt - ilyen dologgal. Elhatározásra jutottam: ha legközelebb találkozunk, a lehető legnagyobb lendülettel, kézfejemmel fogom pofán törölni, hogy megbánja az ötletet is, ami arra késztette, hogy épp engem próbáljon meg nevetésre bírni. Silány poén volt, Tris. Nem csoda, hogy nem tudsz a múltamról.

A mai nap? Unalom a köbön. Dustin újra beszökött hozzám és ha akarnám sem tudnám kitalálni, hogy miként sikerül újra és újra bejutnia a lakásomba. A vöröses bunda, a fehér tappancsok és a fekete gombszemek inkább emlékeztetnek egy törpenövésű, ám jóllakott rókára, mintsem egy macskára, aki nem kimondottan szívleli a szomszéd asszonyt. Utóbbi okból kifolyólag szökik át hozzám nap mint nap és dörgölőzik a lábamhoz, hogy szánjam meg egy kis eledellel. Említettem már, hogy gyűlölöm a macskákat?

Most pedig kopognak. Kiráz a hideg, az arcomból kifut a vér. Reszketek és nem tudom miért, hiszen még ki sem nyitottam azt az átkozott ajtót. Próbálok a jó dolgokra koncentrálni. A vendégek arcára, akiknek ha nem is örülnék, de nem kifejezetten zavarna társaságuk vagy legalábbis kevésbé lennének borzasztóak, mint gyermekkori gyámom. Csalódnom kell, mert amint az ajtóhoz járulok és kinyitom azt, Howarddal találom szemben magamat. Émelyítően kék szemek, barnába vegyülő őszes hajszálak és büntetnivalóan sármos megjelenés. A szürke öltönynadrág, a kék csíkos ing, a vállára ejtett szürke zakó - minden passzol, semmi sem változott. Howard a régi, ahogy az íriszeiben csillogó éhes vágyak is.

Felriadok és körbenézek. Howard sehol. Kint sötét van. Az óra este kilencet jelez, vagy pár perccel többet. A tarkóm nedves az izzadtságtól és kapkodom a levegőt. Remeg a kezem, magamban elrebegek egy basszemeget, amiért már megint mondhatni lidérces álomból ébredtem. Utálom, utálom, utálom ezt.
Felkelek és felteszek a tűzhelyre egy adag kávét. Közben felbontom a frissen vásárolt, még érintetlen - eddig a percig - Marlborót és kiveszek egy szálat. Ajkaim közé biggyesztve gyújtok rá itt bent a lakásban és nem törődök vele, hogy épp két hete határoztam el, hogy leszokok. Úgy gondoltam, nem akarok majd megdögleni pár éven belül valami irtózatosan ocsmány cigaretta-okozta tüdőrákban, de az ilyen pillanatokban képtelenség mélyebben belemerülni a problémákba, a káros hatásokra. Ilyenkor leszarom a rákot.
- Vedd fel, vedd fel, vedd fel! - megnyalom alsó ajkam, furcsa még megszokni, hogy az ezüst karika újra benne van, miután pár napig mellőznöm kellett a gyulladás miatt - Cece, itt Moira - rekedtes a hangom, ezért megköszörülöm torkomat. Aztán közlöm, hogy át kell jönnie.
Szükségem van rá. MOST.