Bianca & Lily

-Tudom, de az életet épp a vég lehetősége teszi széppé. -vontam meg a vállam. Nem akarok meghalni, sőt, szeretek élni, legyen az bármilyen fájdalmas is. Persze, az angyalok nem érthetik mi is olyan csodálatos a halál lehetőségében. Nekik ott az örökkévalóság, mi, halandók viszont érezzük az idő múlását, ezért is igyekszünk kihasználni minden egyes percet.
-Az angyalok ugyanolyan önzőek, és az emberekkel ellentétben, ők nem változnak.
Talán meggondolatlan dolog ilyeneket mondani valakinek, aki sokkal erősebb nálam, de mivel sosem voltam eléggé megfontolt ahhoz, hogy vigyázzak a nyelvemre, kimondtam a szavakat, vissza már nem szívhattam.
-Lehetséges. -mosolyodtam el haloványan. Nem akartam hirtelen dönteni, ilyen dologban egyszerűen nem. A szüleim sokat jelentenek nekem, ahhoz, hogy eláruljam őket, sokkal több kell néhány mézesmázos ígéretnél.
-Én is örültem, Bianca. -intettem, és hagytam, had menjen az útjára. Valószínűleg nem lesz több ilyen lehetőségem, ha viszont mégis...arra felkészülök, és sokkal inkább átgondolom a dolgokat, mint egy röpke vásárlás alkalmával tettem.

//Köszi! //

Bianca & Lily

Nem hittem a fülemnek. Nagyra nyílt szemekkel bámultam rá, mert nem voltam biztos abban, hogy hallja e, amiket mond. Csábított az ajánlata, de az, hogy fogjam magam, és itt hagyva csapot papot elmenjek vele Egyiptomba...fogalmazzunk úgy, hogy egy ilyen döntéshez ennél azért több kell.
-Milyen segítség? -tettem fel a következő logikusnak tűnő kérdést, miközben ujjaimmal kisöpörtem egy kósza hajtincset az arcomból. A világ valamit valamiért elven működik, mégsem tudtam elképzelni Selketnek milyen segítségre lehet szüksége épp tőlem.
-Ez nem az emberek átka, hanem a tiétek...-ingattam meg kissé a fejem. Szívesebben lettem volna egyszerű ember, mintsem telivér angyal. Igen, az emberek rövid ideig élnek, bűnösök, sokat hibáznak és nem hatalmasok, de...mégis képesek mindent megváltoztatni.
-Nem állok az utadba, ha sietned kell, hát menj! -álltam is arrébb ezzel is jelezve, hogy szabad utat adok neki, de nem tartok vele Egyiptomba. Talán naivnak tűnhetek, mégsem vagyok annyira óvatlan, hogy csak úgy elmenjek egy ilyen angyallal a sötétség úrnőjéhez.

Bianca & Lily

-Csak önmagam. -vontam meg a vállam. Kíváncsivá tett, most már tudni akartam mit is akar még mondani. Nem vágytam arra, hogy hős legyek, világmegváltó, vagy isten. Azt akartam, amit a korosztályom többsége: korlátok, titkok, hazugságok, megbélyegzés és elvárások nélkül önmagam lenni. Ez 17 évesen eleve nehéz feladat, hát még akkor, ha nephilimnek születsz és egy egész faj akarja a halálod. Elég kínos.
-Selket? -kérdeztem vissza bujkáló nevetéssel. Félreértés ne essék, nem azért kellett nevetnem, mert ne éreznék tiszteletet e név hallatán, sőt...ki ne tisztelné a sötétség úrnőjét legyen az illető bármilyen identitású? Ahhoz elég ostobának kell lenni. Nekem egyszerűen csak eszembe jutottak apám intő szavai: "Óvakodj a fekete szárnyúaktól, főleg Selkettől." Pontosan tudtam, hogy kiről beszél, ennek ellenére csábított az ajánlata.
-Még átgondolom...-válaszoltam diplomatikusan arra, hogy mi lenne, ha vele mennék Selkethez.
-Tudod, azt akarom, amit a legtöbb fajtám béli...hogy megbecsüljék, ne alázzák, és tiszteljék a Nephilimeket...nem mi tehetünk a születésünkről ezért nevetséges, hogy képmutatóan minket néznek le a saját hibáikért. -húztam el a szám.
-Komolyan gondolod, hogy mindezt megkapnám épp a te nővéredtől? Ti is ugyanúgy lenéztek minket, mint a mennyeiek...-közöltem egyszerű tényként. Lehet, hogy Bianca nem kezelt úgy, mint egy koszos kis félvért, mégsem tudtam csak így, ilyen egyszerűen elhinni, hogy épp egy sötét angyaltól kapnám meg azt, amire vágyom, főleg félvérként. Ennyire nem  vagyok naiv.

//Semmi gond, akkor írsz, amikor tudsz. //

Bianca & Lily

-Vagyis kidobtak. -mondtam ki köntörfalazás nélkül. Persze, a viselkedéséből nem lett volna nehéz kitalálni, hogy nem a mennybéli énekelgetős angyaltípussal van dolgom, de jobb tisztázni az ilyet. A cipő kérdésen hamar túlléptem. Dacból vásároltam volna meg, így nem esett nehezemre átengedni az angyalnak.
-Erre semmi szükség! -pillantottam meglepetten a nő felé. Nem vagyok szegény, és a büszkeségem is sértette, hogy kifizette helyettem a holmikat, amiket vásároltam. Elővettem a pénztárcámat és felé nyújtottam azt az összeget, amit kifizetett az én ruháimért.
-Tudom, angyal vagy, de...nem akarok tartozni senkinek. -húztam félmosolyra a szám. Nem akartam tartozni sem neki, sem senki másnak, így hangom elég határozottra sikerült ahhoz, hogy érezze, komolyan gondolom, és addig fogom nyújtogatni felé a pénzt, amíg el nem veszi. Persze ezt mind csak azután tettem, hogy kiértünk a boltból. Semmi kedvem nem volt ahhoz, hogy ezt is végignézessem az eladóval, ideje a többi vevőjével foglalkoznia.
-Talán tudsz valami újat mondani? -vontam fel a szemöldököm. Ugyan...mégis mit tudna nekem épp ő mondani a múltamról? Reméltem, hogy a szüleim elmondtak mindent, nem felejtve ki egy sötét kis részletet sem. Végül is, nem zártam ki annak a lehetőségét, hogy a nő tud valamit, amit én nem, de úgy véltem jobb, ha megvárom mi is lesz a válasza, feleslegesen nem túráztatom magam.
-Pontosan tudom, hogy ki vagyok, de...hogy érted azt, hogy mi lehetnék? -fordultam felé némi érdeklődéssel. Pontosan tudtam, hogy amit csinálok, az nem feltétlenül jó, de...nem hiszek a mennybéli angyalok ártatlanságában, az egyetlen, amit akarok az az igazság és az, hogy ne kelljen életveszélyben, lenézésben élnem/élnünk. Ha ezt a "rossz" oldal segít elérni? Hát akkor rossz leszek.
-Ki a nővéred?

Bianca & Lily

Egy mosoly kíséretében vállat vontam. Nem tudtam ugyan, hogy mihez is van szokva a nő, de én sosem voltam az a meghunyászkodó típus, még akkor sem, ha éreztem, hogy erősebb az, akivel szemben állok. Végül is, bátraké a sors kegye. Aleksandros nagy hódító volt a maga korában, ha neki bejött, talán egyszer nekem is bejöhet, nemde?
-Fair játékos vagyok, a tiéd. -bólintottam, majd legyintettem egyet az eladónő felé, aki láthatóan kezdett teljesen összezavarodni. Persze vehettem volna egy ugyanolyan cipőt én is, de az eredetiség híve vagyok, ezért nem veszek olyan cipőt, amilyet az orrom előtt vesznek meg. A találgatását hallva halkan felnevettem, ezzel aprócska gödröcskék megjelenését előidézve az arcomon.
-Hogy hihetné valaki, aki félig ez, félig az, hogy övé a világ? Olyan dologért vetnek meg, ami nem az én hibám. Amíg ez így van, sosem lesz enyém a világ. -futott végig egy fanyar grimasz finom vonású arcomon. Bármennyire is próbáltam túltenni magam azon, hogy amíg világ a világ az angyalok le fogják nézni azt, akinek nem tiszta a vére, nem ment. Gyűlölök beletörődni abba, ami szerintem helytelen, és bár apám óva intett minden rebellis gondolattól, a fejemben csak ilyenek kavarogtak. Megrészegített a változás gondolata, és tudjátok mit? Hiszek benne, igazán hiszek...
-Örülök! -ráztam meg a kezét, miközben igyekeztem memorizálni a nevét, bár jó a memóriám, így ez nem lesz nehéz.
-Az angyalok fentről jönnek. A kérdés inkább az, hogy fent is maradnak e...-pillantottam rá gyanakvóan. Persze nyilvánvaló, hogy ő lejött a Földre, de esélyes, hogy rájött, én átvitt értelemben mondtam, amit mondtam. Tettem néhány lépést jobbra, hogy megnézhessek egy csinos, sötétkék ruhát. Leemeltem a polcról és magam elé téve kérdőn pillantottam Bianca-ra.

Bianca & Lily

Furcsa érzésem volt a nővel kapcsolatban, és megakartam tudni, hogy miért. Egész egyszerű indokkal elegyedtem vele szóba, bár egyáltalán nem érdekelt mit gondol a cipőről, nekem tetszett, ez pedig bőven elég volt. Felvontam a szemöldököm.
-Akkor, azt hiszem ezt sem hagyhatom itt. -vigyorogtam fesztelenül az ismeretlenre, és a cipőből is a pultra helyeztem egy párral a megfelelő méretben. Talán fiatal koromból ered dacos jellemem, de sokszor ezt inkább éreztem erénynek, mint hátránynak. Ha mindent csak úgy elfogadnék, amit mondanak nekem, akkor bár egyszerűbb, de sokkal silányabb, és hazugabb életem lenne.
Miután a cipőt is a pultra helyeztem, az eladó kérdőn nézett rám, hogy mondhatja e a végösszeget, mire megráztam a fejem.
-Még körülnézek. -engedtem meg magamnak egy mosolyt. Nem akartam hülyét csinálni a nőből azzal, hogy percenként új dolgot viszek oda neki, de könyörgöm, eladó, ez a dolga, ráadásul elég sok pénzt hagyok itt ahhoz, hogy kedvemre nézelődhessek.
-Lilian Davis. -mutatkoztam be immár az ismeretlen nőhöz lépve, és kezet nyújtva neki. Nem tudtam mire vélni a barátságosságát, de mivel úgy viszonyulok másokhoz, ahogy ők hozzám, ezért én is igyekeztem a tőlem telhető legnormálisabb hangnemet megütni annak ellenére, hogy gyanakodva fürkésztem a velem szemben állót.
-Az attól függ...te minek tartasz? -hajoltam hozzá közelebb egy félmosoly kíséretében, hogy az eladó ne hallhassa, amit mondok. Persze sejtettem, hogy tudja mi vagyok, amiből némiképp kikövetkeztettem, hogy ő mi lehet, de hát...jobb az elővigyázatosság, ki tudja...lehet egy őrült ember, aki mindenkitől ezt kérdezi, vagy egy vadász, aki nem teljesen biztos a dolgában, ezért vallomásra vár.

Bianca & Lily

-Igazán csinos. -nézett rám mosolyogva az eladónő. Bár elegáns butikról lévén szó, a mellettem álló nőt sokkal inkább eltudtam volna képzelni egy mosodában, mint itt, ennek ellenére visszamosolyogtam rá. Elégedetten futtattam végig tekintetem a tükörképemen. Nem lepett meg, hogy jól áll a testhez simuló, pánt nélküli fekete kis ruha, mégis simogatta a hiúságom, saját látványom.
-Megveszem. -közöltem, majd visszamentem a próbafülkébe, hogy átöltözhessek. Percekkel később már egy fekete magassarkúban, szűk farmernadrágban, sötétzöld topban, és fekete bőrdzsekiben álltam a kasszánál, az imént felpróbált ruhával a kezemben. Épp vettem volna elő a bankkártyám, mikor megakadt a szemem egy cipőn, és egy épp rám mosolygó nőn. Nem mosolyogtam vissza. Furcsa érzés kerített hatalmába, valami...sötét. Nem tulajdonítottam túl nagy jelentőséget neki, inkább letettem a pultra a ruhát, és egy "pillanat" mormogás után elindultam a cipő, na meg persze a közeledő nő felé.
-Szép darab. -jelentettem ki felemelve a dobozról az imént odahelyezett kiegészítőt.
-Mit gondolsz, illene a ruhához? -böktem a pult irányába, és választ várva pislogtam a fiatalnak tűnő hölgyeményre. Arcomra semleges kifejezést öltöttem, a cipőt pedig egyik kezemmel felemelve forgattam, hogy jobban szemügyre vehessem. Nem nagyon érdekelt, hogy a nő szerint illik e a ruhához vagy sem, egyszerűen csak kiakartam deríteni miért is van vele kapcsolatban furcsa érzésem. 17 év alatt sikerült megtanulnom, hogy az ösztöneim nem vezetnek tévútra, és nem csak heccből van rossz érzésem egy egy emberrel, vagy épp nem emberrel kapcsolatban. Normál esetben elsiklanék efelett, de tekintve, hogy mi vagyok, és hogy apám mennyit regélt nekem a megérzésekről, nem tettem.