Gapstow híd

Hunting after the darkest eternity...

Selima & Vittor

-Egy percig sem hittem, hogy szándékosan tévesztettél meg. Selket egy hataloméhes pióca, nem érdemel többet, mint azok, akik elvették a szárnyaim. -hangzottak szavaim határozottan és keményen. Nem akartam megbántani a "testvéreiről" alkotott véleményemmel, de nem akartam titkolni előtte, hogy mit is érzek a többi mennyeivel kapcsolatban. Vadász vagyok és ezt nem tudom feladni, talán még érte sem...a bosszú már belém ivódott.
Ahogy kecses ujjai a mellkasomhoz értek lehunytam a szemeim, kezeimmel átkaroltam, és lágyan simogatni kezdtem a haját, miközben hallgattam, ahogy finoman levegőt vesz. El sem tudtam képzelni, hogy lehet egy teremtmény olyan ártatlan, olyan törékeny, mégis olyan erős és lenyűgöző, mint Ő. Bár viaskodtam magammal, tudtam, hogy soha, semmilyen körülmények között nem lennék képes ártani Neki.
Elmosolyodtam.
-Ne beszélj butaságokat! Sokkal többet ér az életed annál, hogy egy bukott hiánya miatt ne küzd érte. -dorgáltam meg egy kicsit.
Nem akartam, hogy ilyeneket mondjon. Szeretem Őt, épp ezért akartam, hogy nélkülem is lásson értelmet az életének és harcoljon érte.
-Ígérd meg! Ígérd meg, hogy mindig küzdeni fogsz, az utolsó leheletedig! -nyúltam finoman az álla alá és emeltem fel a fejét, hogy egyenesen a csodaszép, barna íriszekbe pillanthassak.
Szabad kezem a derekára csúsztattam, és komolyan vártam, hogy válaszoljon.

From High above the Sky...

Vittor

Imádtam érezni erejét, ahogyan karjaiba zár. Lehunytam a szememet. Fájdalmasan gyönyörű pillanat volt ez a lelkemben, hiszen bűnt követek el , azért mert szerelmes vagyok. Vittor elbukott. Nem tudom mikor s azt sem , hogy mivel érdemelte ki ezt a sorsot. Fájt a tudat, hogy miken kellett keresztülmennie a bűne miatt.
Csendesen figyeltem, ahogyan alakja szenvedésbe tűnik. Rágódik, ez nem kérdés. Egyszerre gyűlöl és szeret és szerintem még Ő maga sem tudja pontosan, hogy melyik az erősebb. Idővel kiderül majd.
Figyeltem testének apró rezdüléseit, néma árnyként vártam, hogy ismét felém forduljon, de valami olyan történt , amira nem számítottam. Felnevetett és közölte, hogy meg kellene, hogy öljön.
Lehajtottam a fejemet. Féltem, hogy meggyűlöl azért ami vagyok, de aztán kezei gyengéden siklottak oldalamra és közel húzott magához.
-Nem állt szándékomban megtéveszteni. Selket egyik követője fosztott meg néhány évre a szárnyaimtól... olyan volt mint egy újjászületés. Semmi emlék. A szárnyaim visszanövése pedig visszaadta az emlékeimet. De az emberi éveimet elvette.-néztem az arcára. Szükségem volt rá, talán el sem tudja képzelni, hogy mennyire.
-Megértelek.-mondtam egy nyugodt mosollyal, miközben az arcát figyeltem. Végigsimítottam a mellkasát. Szerettem volna újra ember lenni, ha nem kellene emlékeznem, de így, hogy ismerem a repülés mámorát és Istennek tett eskümet nem léphettem csak úgy le. Bármennyire is szerettem volna.
Neki is sokkal egyszerűbb lenne ez az egész. Nem kellene a szárnyaim miatt örlődnie.
Átkaroltam a nyakát és a fejemet a mellkasára fektettem. Lehunytam a szememet.
-Készen álltam arra, hogy meghaljak... ha nem kellek neked , akkor nincs több értelme az életemnek.-mormogtam csendesen de teljesen biztos voltam abban, hogy pontosan hall engem.

Hunting after the darkest eternity...

Selima & Vittor

Szorosan húztam magamhoz. Azzal, hogy nem vágtam el a torkát percekkel ezelőtt, döntöttem. Talán rosszul, de...képtelen voltam megölni valakit, akit egy évvel ezelőtt még olyan lángolón szerettem, hogy a tűz nem aludt ki azalatt a reménytelenül töltött hosszú év alatt sem, amit nélküle kellett eltöltenem.
Bármennyire is próbálta "elrejteni" előlem hófehér szárnyait, egy pillanatra megakadt rajtuk a tekintetem. Gyűlölnöm kellene, amiért azok közé tartozik, akik képesek voltak kitépni a szárnyaim. Még ma is érzem a fájdalmat, amit kitépett szárnyaim hagytak maguk után abban a két hegben, ami a hátamat díszíti.
-Ne rágódj ezen. Nem tehetsz róla. -engedtem őt el, és adtam egy csókot a homlokára. Vettem egy mély levegőt, nekidőltem a korlátnak és elmerengve szemléltem a sötét tájat. Kezeim ökölbe szorítottam. Képtelen voltam felfogni, hogy a nő, akit szeretek, aki egy évvel ezelőtt még ember volt, most hatalmas szárnyakkal, Isten harcosaként áll előttem. Halk nevetés törte meg a kettőnk közt tátongó csendet. A túlontúl abszurd helyzet csak ilyen reakciót tudott kihozni belőlem. Egy férfi nem sír, meg különben is, jobb nevetni.
-Meg kéne, hogy öljelek. -suttogtam magam elé, de olyan hangerővel, hogy azért a szőkeség meghallja.
-Hihetetlen, hogy tényleg angyal vagy. -rándítottam meg a szám, amolyan lezser mosoly szerűen, aztán megfordultam, hogy háttal a korlátnak dőlve magamhoz húzhassam a nőt. Kisimítottam egy hajtincset az arcából és lágy csókot leheltem ajkaira.
-Sajnálom, hogy az előbb megijesztettelek. -néztem rá a tőlem telhető legnagyobb szelídséggel. Szánalmas, amit most művelek, de arról is megvoltam győződve, hogy az Ő megölése egyenesen undorító számba menne. Milyen férfi az, aki fél harcolni a szerelméért, és inkább a halálba küldi Őt saját bosszúja kedvéért? Gyűlöletet érzek az angyalok iránt, de nem hagyhattam, hogy ennek Selima igya meg a levét, Ő semmiről nem tehet, Ő valóban ártatlan.

From High above the Sky...

Vittor

Régen mindig olyan óvatos voltam. Soha nem kerülhetett senki a közelembe, valahol a világban pedig a halálomat akarták , ezért küldtek az emberek közé.
Amíg ember voltam semmi emlékem nem volt a mennyek országáról, s amint visszanőttek szárnyaim emberi éveim is homályba borultak, kivéve egyetlen személyt. Vittort. Szerelme tett élővé s készttetett emlékezésre. Megszenvedtem ezekért az emlékekért.
Egy nyomorúságosan hosszú évvel, amely a mai estén zárult le.
Közel léptem hozzá. Persze, hogy megtettem, hiszen szerettem őt. A kés pedig olyan gyorsan illeszkedett a torkomhoz, hogy levegőt venni sem volt időm. Egy pillantra hunytam csak le a szemem. Nem sírtam. Miért tettem volna? Ha ebben a tudatban halhatok meg, hogy néhány kusza évig az Ő szíve az enyém lehetett akkor bordogan halok meg. Felpattantak szemhéjaim és finoman csúsztattam kezemet a derekára. Utoljára még a kezeim között szeretném tartani.
Lassan simította végig az arcomat én pedig nem eresztettem tekintetét. Kész voltam a halálomra, de a tőr fémesen koppant a kövön és a következő pillanatban már a karjaiba rántott és édes csókjáva köszöntött én pedig olyan erősen kapaszkodtam belé , amennyire bírtam. Viszonoztam követelő ajkainak édesgetését. Magamba szívtam az illatát , hogy angyali elmém is tudja, hogy kihez tartozom.
Nem tudom mi lesz ennek a vége. Én angyal vagyok Ő pedig egy bukott angyal. Lényegében egy ember. Ennek el kellett volna ijesztenie? Esélytelen volt.
-Erre az egy helyre emlékeztem és az arcodra. Nem jöttél ide.. nem tudtam merre menjek...-néztem kétségbeesetten a szemeibe. Féltem , hogy haragszik és magyarázattal tartoztam, hogy miért sétáltam ki az életéből és megérdemelte, hogy tudja, hogy egy angyalért dobog a szíve, aki viszont szereti. Lábujjhegyre álltam, hogy átöleljem a nyakánál. Szárnyaimat olyan szorosan zártam a hátamhoz, hogy ne is nagyon látszódjanak. Megpusziltam az ajkait. Libabőrös lettem.

Hunting after the darkest eternity...

Selima & Vittor

Újabb hal kötött ki a horgomon. Nem terveztem, ma mégis végzek egy söpredékkel. A világnak jobb lesz nélküle, a képmutatása nélkül. Szavaim közben zakóm belső részéből elővettem a tőröm, hogy amint megfordul végezhessek a nővel. Nem szokásom hátulról ölni, annyi gerinc van bennem, hogy a szemébe nézek annak, akinek kiontom az életét. Arra, ami a következő másodpercekben történt egyáltalán nem számítottam.
Amint megpillantottam áldozatom arcát megfagyott bennem a vér. A döbbenet arcomra is kiült, nem bírtam megmozdulni, egész testem lefagyott. Ő? Ez...ez nem lehet igaz, biztosan csak valami rossz álom. Megráztam a fejem, remélve, hogy a gyönyörű bestia eltűnik a szemeim elől és kiderül, hogy egy kórházban fekszem félholtan, esetleg bedrogozva New York egyik koszos sikátorában. Mindegyik variáció tetszetősebb lett volna ennél.
Megborzongtam, ahogy meghallottam édes hangját. Annyi ideje kerestem már...megdörzsöltem a szemeim, hogy bizonyossá váljon, az a nő áll előttem angyalként, aki egy évvel ezelőtt határozottan emberien volt belém szerelmes.
Egész közel lépdeltem hozzá, tőrömet még mindig a kezemben szorongatva. Nyakához emeltem a hűvös pengét, míg szabad kezemmel kínzó lassúsággal simítottam végig az arcán. Percekig álltam így egyenesen a szemeibe meredve. Döntést kell hoznom. Nem hezitálhatok. Megölöm, és akkor elvesztem mindazt, ami egy évvel ezelőtt még olyan édes volt, és annyi életet lehelt sivár hétköznapjaimba, vagy életben hagyom, félredobva mindent elvemet, és vállalom a büntetést, ha mindez kiderül.
Sóhajtottam, majd földre dobtam a tőrt. Nem lettem volna képes megölni, Őt nem. A korábban fegyvert tartó kezemmel finoman egészen közel húztam Őt magamhoz, majd habozás nélkül megcsókoltam.
-Pontosan tudom...-mosolyodtam el megszakítva a csókunk. Egy év...röpke idő egy angyal életében, mégis egy örökkévalóságig tartó reménytelen keresésnek tűnt.

From High above the Sky...

Vittor

Mi lesz ha már nem találo meg őt? Vagy ha csak egy álom volt? Mi van ha nem is létezik? Vagy már halott.
Annyi kérdés és mind olyan fájdalmas választ rejt. Jobb lenne-e ha élne , de nem lehetnék közelébe, nem érhetnék hozzá?
Kérdések kérdések és senki sem fog nekem választ adni rá. Senki.
Fájt az emlékének homálya, hogy már nem tudhatom meg , hogy ki után vágyik ennyire a szívem.
A park már rég sötétbe borult New York utcái zajosak voltak az emberektől , pedig csütörtök este volt. Mégsem éreztek késztetést rá, hogy nyugovóra térjenek. Valahol a távolban kavicsok zördülését hallottam, de hamar megszűnt , így nem tulajdonítottam a számára különösebb figyelmet. Biztosan csak egy kocogó vagy valami hasonló.
Lassan álltam lábra, igazából nem tudtam, hogy merre menjek, hova induljak.
Későn reagáltam, figyelmetlen voltam és ez akár a végemet is okozhatta volna ha nem szólít meg az idegen. Védelmezően zártam magam köré tollaimat miközben a lehető leggyorsabban fordultam a hang forrása felé.
Nem mert elrepülni, mert tudtam, hogy akkor végem, de közelharcban még van egy kis esélyem a szárnyak miatt.
Tollaim között figyeltem az idegent , de amikor a vonásai összeálltak bennem lassan egyenesedtem ki és engedtem le magam mellé a szárnyaimat. Vittor. Ha megöl akkor csak tessék. Ha végezni akar velem akkor tegye meg.
-Emlékszem rád álmaimból..-mondtam csendesen miközben lelibbentem a kőkorlátról. Közelebb léptem hozzá. Csak remélni tudtam, hogy nem fog bántani, de teljesen biztos még nem lehettem benne. Magamba szívtam az illatát.
-Ha tudnád mióta kereslek...

Hunting after the darkest eternity...

Selima & Vittor

Vicces nem? Egy teljes éve járom a várost olyasvalaki után kutatva, akit elnyelt a föld. Nem vagyok érzelmes típus, de jobb nem hazudni önmagamnak, a szőke fürtös leányzó fontos lett számomra. Engem is meglepett, de nem vagyok az az önostorozó típus, aki megijed és bünteti magát saját érzelmei miatt. Az sokkal inkább zavart, hogy csapongó gondolataim miatt túl sok angyalt halasztottam el az utóbbi egy évben. Orvosolni szerettem volna ezt a problémát, így átlagos üzletembernek álcázva magam, sötét öltönyben jártam a várost potenciális áldozatok után kutatva. Természetesen ennél azért összetettebb volt a stratégiám, de milyen vadász lennék, ha ezt elárulnám?
Szokásomtól eltérően most nem vadászat céljából jártam keltem a parkban, pedig tisztában vagyok vele, hogyha valahová, hát ide szívesen járnak le az angyalok, már csak a park szépsége miatt is. Szükségem volt némi egyedüllétre, friss levegőre a sok beton között. Újra és újra felrémlett előttem a ragyogó szempár, a szőke fürtök, a csinos test, és üde, vidám mosoly. Színt vitt valódinak nem nevezhető életembe. Bár szeretem a szürkét, most határozottan vágytam arra a bohókás nőszemélyre. Mégis hol lehet?
Elmerengve rúgtam bele egy, a földön lévő kőbe, majd aprócska mosoly jelent meg az arcomon, mikor hatalmába kerített az az ismerős, bizsergető érzés. Csak nem egy testvérem döntött úgy, hogy a parkot választja relaxációs hely gyanánt? Remek. A legjobb, amikor a zsákmány önként sétál a ragadozóhoz. Elindultam abba az irányba, ahonnan éreztem az angyal jelenlétét. Nem telt bele sok időbe, hamar megpillantottam a híd szélén álló szárnyas csodát. Zsebre dugott kézzel, lazán sétáltam a mennyei nő felé, majd a háta mögé érve vészjósló mosollyal szólaltam meg.
-Remélem elbúcsúztál már, mert még hőn szeretett Istened sem lesz a segítségedre.

From High above the Sky...

Vittor

Hűvös volt az éjszaka, a tó vize pedig rezdületlenül nyugodhatott az éj leple alatt. Ez volt az egyik kedvenc helyem amikor emberi testben jártam a Földön néhány éven át. Az az időszak homályos számomra. A szárnyaim kinövésekor az emlékeim a múlt ködé burkolóztak. Néhány dolog maradt csak meg. Például ez a hely.
Fontos volt számomra, mert itt ismertem meg valakit, aki utána a múlt homályába veszett és nem tudom felidézni a nevét. Fájdalommal tölt el.
Hófehér szárnyaim körbeölelték a testemet , hogy ne fázzak. Nem féltem a sötétben. Én elöbb meghallom az embereket, mint ahogyan ők észrevennének.
Felmásztam a híd korlátjára és oda ültem le. Lábaimat lógatva figyeltem a tó vizét.
Fáradt voltam és egy kicsit magányos. Egy név nem jutott eszembe, egyetlen név, mely jobban érdekelt bárminél az egész világon és képtelen voltam felidézni. Körülbelül 1 esztendeje kaptam vissza tollaimat és kerek 1 éve töröm a fejemet, hogy vajon ki lehet az a férfi, aki álmaimból kínoz , pedig még csak hozzám sem ér, még csak nem is akar bántani.
Néha a szép dolgok hiánya fájdalmasabb mint a rossz emlékeké. Hogy hiányozhat valami olyasmi, mire nem is emlékszem?
Nem kaptam még védencet. Nem mertem elvállalni. Az emberek közötti lét mássá tett. Nem mertek rám bízni senkit, amíg nem nyerem vissza régi énemet. Mi lesz ha már soha nem lesze ugyanaz?
Egyik szárnyamat lenyújtottam a vízig. Csak a tollam hegyét érintettem a víz felszínéhez. Halk sóhaj hagyta el az ajkaimat. Lassan lábra álltam a korláton és széttártam a szárnyaimat, hogy tovább induljak.